Ez az írás talán rövidebb lesz a megszokottnál, mert nem állunk olyan jól a dicsérni valóval, mint legutóbb. A Latitudes előző albumát, az Old Sunlight-ot elhalmoztam egy meggyőzött rajongó lelkes szavaival (itt), ám friss lemezük kapcsán csak visszafogottabb recenzió születhetett. A három évvel ezelőtti anyagot jellemző post-metal (és hangsúlyosan metal) hangáradat a kiszámíthatóság medrébe terelt folyammá szelídült. Úgy tűnik, a kimaxolt koncepció meghúzta maga körül azt az elméleti határvonalat, aminek a megugrására tett kísérletként vártam az új lemezt, abban reménykedve, hogy hallgatása közben legalább hasonló katarzist élek majd át, mint legutóbb annyiszor, de nem. Tulajdonképpen egyszer sem. Nem érzem benne azt a heves tüzet és eleganciát, mint elődjében. Az Old Sunlight-on hallható, a zenei halmazok csúcsairól legördülő gitárjáték-lavina maga alá temette a megismételhetőség reményét.
Két helyen csúszott meg a lemez, és egyik csúszás a másikból következik. A még mindig a Deliverance lemezes Opeth világát megidéző ének túl érzelmes lágysága az öreg napfényben még nem volt zavaró, inkább ritka volt, és ha élt is vele a csapat, mindig jó helyen és jó arányban gazdagította vele a lemez élvezeti értékét. Ehhez képest most Adam Symonds éneke és dallamvilága minden tételbe behízelegte magát (szám szerint a hatból hatba), egyiket-másikat szinte el is uralta. Ebből az ének-központúságból aztán olyan kompozíciók születhettek csak, amelyek kénytelenek igazodni hozzá, keresni a kegyeit, valamilyen módon vele tartani, ellenpontozni vagy támogatni, de mindenképpen tekintettel lenni rá.
Ízig-vérig post-metal albumról lévén szó, természetesen a villanygitárok is bőven kapnak szerepet, és a levegővételek szünetében meg is próbálják bemutatni, milyen is egy tenyeret átütő riff, azonban hely hiányában a bennük rejlő potenciál nem képes érvényesülni. A két gitáros, Adam Crowley és Tim Blyth kitesz magáért, és ötleteik is vannak, de csak korlátolt idő marad az elkalandozásokra, a progresszivitás mintázatát kirajzoló mellékszálak bejárására. Épp ezért minden igyekezetük ellenére sem képesek a várva várt katartikus wow! érzést kiváltani, vagy ha mégis, akkor is csak röpke pillanatokra, tovatűnő másodpercekre (az Old Sunlight például egyetlen hatalmas Wow! volt). Sajnálatra méltóan árván hagyott, félbemaradt kompozíciók sorakoznak egymás után, hegyek szülte egerekként keresgélik a kiutat a túltolt ének szorításának nyáladzó labirintusából.
A lemez teljes hosszában alábbhagyott a lendület, lefékeződtek a tomboló erők. Míg az Old Sunlight megunhatatlan volt és addiktív (most is az), a Part Island-nek könnyedén intek búcsút, ha valami miatt félbeszakítanak a hallgatásában. A legutóbbi mestermű aurájából kiragadva azért még mindig felső kategóriás zenét rejt a korong, jóval kevesebb meggyőző erővel, mint legutóbb, de tiszta hangon. Az alapítása óta szinte változatlan felállásban zenélő angol kvintett nem eseménytelen háromnegyed órát kínál új lemezén, csak éppen jólfésültebb modorban a kívánatosnál, olyannyira, hogy néhány apró karcolásnál komolyabb sérüléseket nem is okoz vele.
Bánhatna velünk keményebben a Latitudes új albuma.
Leave a Reply