„Előfordulhat, hogy egyszer még színpadra állunk”

Levélváltás a Demonlord egykori muzsikusaival – 2. rész

Mikor kezdtetek el dolgozni bemutatkozó korongotokon, az Adventures In Hell Part I.-en?

Kovács Gábor: A munka folyamatosan zajlott. A demók anyagait már ’97 elején felvettük, és amint végeztünk velük, már írtuk is az első lemez számait. Ez meglehetősen egyszerűnek tűnt abban az életkorban. 🙂

Világi Zoltán: Nem könnyű 20 évvel ezelőtti dolgokra visszaemlékezni, de úgy tudom, mint minden Demonlord lemezre, itt is mind a négyen hoztunk dalokat, ezért is volt változatosabb a zenénk, mint azoké a bandáké, ahol egy zeneszerző volt. Nálunk mindenkinek felkerült legalább egy dala, és ha változtatni kellett valamin, meghallgattunk egymást. Az ego nem szólt ebbe bele, csapatmunka volt.

Hogyan, milyen módszerrel írtátok a számokat? Csapatmunkában dolgoztatok? Ki felelt a szövegekért, illetve azok milyen témákat boncolgattak?

K. G.: Erre a két kérdésre egyben felelnék. 🙂 Írtunk nótákat közösen és egyedül, és szöveget is hozott mindenki. A végleges verziókért voltunk közösen felelősek, addigra túl voltunk a válogató estéken; amit máshogy szerettünk volna, azt kijavítottuk vagy átírtuk. Egyetlen esetre sem emlékszem, amikor Demonlord-szerzeménnyel kapcsolatban nézeteltéréseink lettek volna, hogy az egyik tag így szerette volna, a másik pedig úgy. Ha mégis volt két opció, akkor mindkettőt kipróbáltuk, és szavaztunk, hogy melyik legyen. Ebből sosem volt dráma.

V. Z.: A szövegeket Gábor és Balázs követte el.

A lemezt a szolnoki Denevér stúdióban vettétek fel. Mennyi időtök volt a munkálatokra, illetve ki finanszírozta azokat?

K. G.: Fekete László barátunk előlegezte meg a felvétel költségeit, őt sosem hagyom ki ebből, ha ez szóba kerül. 🙂 Plusz az az összeg is erre ment, amit addig össze tudtunk zenélni. Azt hiszem, elejétől a végéig öt napunk volt mindent rögzíteni, és készre gyártani az anyagot. Nem túl sok idő ez ennyi nótát felvenni, lévén, hogy nem kétperces punknótákat rögzítettünk. Éjjel-nappal folyt a munka. Általában este két ember aludt, kettő dolgozott, aztán csere. Nappal pedig mindenki. 🙂

V. Z.: A kiadó intézett mindent a Denevér Stúdióval, ez akkor még így működött. Az anyag eredetileg demónak készült, de végül kiadtuk. Öt napon át tejfölös kenyéren és sörön éltünk, rengeteg röhögés közepette, napi 24 órát dolgozva. Remek volt, azt sem tudtuk, hogy éjjel van vagy nappal…

Felkészülten, mindent alaposan, előre kidolgozva vonultatok a stúdióba, vagy a felvételek folyamán is születtek dalok?

K. G.: Mindent jó előre megírtunk, de mivel akkor még nem volt előtte lehetőség otthon demózgatni, így a stúdióban, a felvételek során is alakult még egy pár dolog. Jelentős változások azért nem történtek.

V. Z.: Minden dal kész volt, esetleg olyanokkal szórakoztunk, hogy legyen-e még egy terc gitár ide, vagy ne.

Milyen légkörben, hogyan zajlottak a felvételek? Sokat segített nektek Töfi?

K. G.: Természetesen sok segítséget kaptunk Töfitől, bár akkor neki is elég sok dolga volt, hiszen velünk párhuzamosan az Ossian-nal is történtek a dolgai.

V. Z.: Töfit keveset láttuk. 🙂 Beállította a cuccokat, aztán ment a dolgára, inkább csak a keverésnél volt ott, vagy amikor bejött megnézni, hogy állunk, és észrevette, hogy az utolsó hat órában túl volt vezérelve valami, és akkor mondta, hogy kezdjük újra. 🙂 Ez még analóg stúdió volt, a keverésnél mindenki a saját sávjait tologatta nyolc kézzel, ezért maradtak benne az anyagban olyan dolgok, hogy az egyik szólónál András egy kicsit túltolta magát, vagy én a Valley of Life dob-lepörgetéseit erőltettem túlságosan… 🙂 De ez már történelem.

Születtek esetleg olyan tételek, amelyek nem kerültek fel a korongra?

K. G.: Amit Töfinél rögzítettünk, abból minden hang felkerült a lemezre. 🙂 Mondhatni, tényleg felkészültek voltunk.

V. Z.: Egy dal maradt le a lemezről, de az hosszú is volt, és hamar rájöttünk, hogy az nem kell ide.

Arra kérnélek benneteket, hogy részletesen beszéljetek az albumról!

K. G.: A Solitude, a Valley of Life, a Cyclonrider és a Search a lemez igazán klasszikus speed metal tételei. Ezeket próbáltuk úgy elhelyezni a lemezen, hogy köztük a többi dal kellő pihenést és rákészülést jelentsen, és ne legyen egysíkú a történet. A One More Chance egy balladisztikus szerzemény, és tulajdonképpen a Valley of Life–Search koncept trilógia harmadik tétele. Itt a szöveg fűzi össze a nótákat, ahol is képzeletbeli főhősünk az élet völgyét (értelmét) keresi.

Az Under zeneileg is kilóg egy kicsit és szövegileg is némileg baljósabb tétel, jó kontrasztot biztosít a lemezen. A Prophet in Me, a Last Walk és az On the Cross egy kicsit pihenősebb tempójú szám, de csak a többihez képest. Ahogy most így visszaolvasok, történelmi, teológiai témákat is boncolgattunk. 🙂 Az Elements Zolika záróakkordja a lemezhez, itt poénból sikerült egy pár metál klisét belerejtenünk a dalba. Jó érzés volt most, az interjú apropóján egy kicsit felidéznem ezeket a számokat… 🙂

V. Z.: Nem emelnék ki külön dalokat, abban az időben mi voltunk a leggyorsabbak, dallamokkal, jó dalokkal – ez lehetett a Demonlord igazi ereje.

Nótáitok a refrén-centrikus metal zenék hagyományát ápolták, megfelelő technikai felkészültséggel. Egyetértetek ezzel?

K. G.: Hogyne, és ez nem is olyan egyszerű dolog. A tempót tekintve is elég jó fizikumot és koncentrációt igényel, mellette pedig élőben a többszólamú vokálokra sem egyszerű figyelni.

V. Z.: Nem rossz meghatározás, de én inkább hasonlítanám a germán iskolához, mint a Maiden-hez, vagy tekinthetjük e kettő sikeres egybegyúrásának is a zenénket.

Mi a véleményetek a „Maiden-feeling, kórusok, speed témák, kétlábgépes, ikergitáros megoldások a lehető legjobb körítéssel” meghatározásról?

K. G.: Hát, ha ezt rólunk írták, akkor tényleg csak büszkeséggel tölt el. 🙂

V. Z.: Akkor lett volna igazi német metal, ha egy Kiske-szerű énekesünk lett volna, de ugye Balázsnak teljesen más a hangja, nyilván más adottságokkal rendelkezik, de próbáltuk kórusokkal segíteni, viszont annak idején, ha keresztülsétált egy kisstadionnyi metal seregen, mindenki egyből felismerte a Wu-Tang harcost, az északi, szőke hosszú hajú, szakállas fizimiskáját, színpadon pedig basszusgitárral a nyakában is remek frontembernek bizonyult.

Szerintetek Balázs hangja egyfajta speciális jelleget, ízt adott a szerzeményeknek?

K. G.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy Balázs és a többi tag is – a maga egyedi tulajdonságával – adott egy speciális ízt a Demonlordnak. Legyen szó orgánumról, hangszeres stílusról, de legfőképpen arról, hogy a számok és maga a zenekar is négy nagyon jó barát közös munkája és öröksége.

V. Z.: Eredetileg úgy volt, hogy újravesszük a lemezt, de a kiadó egyből piacra akarta dobni, így erre végül nem volt lehetőségünk. De abban az időben ez egy jó sound-nak számított.

A felvételek után elégedetten jöttetek ki a stúdióból? Sikerült elcsípni azt a hangzást, amit akartatok, elképzeltetek?

K. G.: A lehetőségekhez képest természetesen elégedettek voltunk, de mindannyian elég maximalisták vagyunk ahhoz, hogy szerintem már másnap mentünk volna vissza javítgatni. Erre persze se idő, se pénzügyi keret nem volt, de úgy álltunk hozzá, hogy a következő alkalommal valami még jobbat fogunk letenni az asztalra.

Voltak annak idején lemezbemutató koncertek, esetleg turné?

K. G.: Akkoriban állandóan koncerteztünk, és ahogy említettem is, már a lemez megjelenése előtt is játszottuk a számokat, szóval igen. Hogy konkrétan valamelyik buli lemezbemutató koncert lett volna, arra így 20 év távlatából nem emlékszem. 🙂

V. Z.: Soha nem játszottunk sokat, még a legsikeresebb időkben sem. Turnéra nem emlékszem, inkább koncertek voltak, és jártunk jó néhány motoros fesztiválon is.

Egy EP és további három lemez fűződik még a nevetekhez, azokról hogyan vélekedtek? Sikerült ezeknek az anyagoknak reprezentálniuk a Demonlord folyamatos fejlődését?

K. G.: Úgy gondolom, hogy mindegyik lemezünk érettebb lett az elődjénél. Természetesen nem lehet mindenki ízlésének megfelelni, mi a sajátunkkal így fejlődtünk; úgy éreztük, hogy mindig az éppen aktuális lemez nótái állnak a legközelebb a zenekar tudásszintjéhez és elképzeléseihez.

V. Z.: Folyamatos volt a fejlődés, ám a zeneipar változásával párhuzamosan az akkori fiatalok 10 évvel később családot alapítottak, és az utánuk jövők már nem rajongtak ezért a stílusért. Rengeteg új csapat alakult, mi pedig a háttérbe szorultunk, de azért kevesen mondhatnak olyan sikeres koncerteket a magukénak, mint mi, elég csak a Kisstadionra és a sok pecsás bulira gondolni, vagy a szigetes koncerteket említeni.

Mikor és miért oszlott fel a zenekar?

K. G.: 2016-ban koncerteztünk utoljára, de abban az évben pár fellépést már le is mondtunk. Nem mondhatnám, hogy kiöregedtünk vagy elfogytak volna az ötleteink, és tényleg semmilyen személyes konfliktus nem volt a zenekarban. Most tényleg csak a saját nevemben beszélek, de azzal az irányvonallal, amerre a magyar rockzenei élet az elmúlt 7-8 évben tartott, nem nagyon tudtunk azonosulni. A jól működő klubokat vagy bezárták, vagy olyan emberek vették át, akik elindították azokat a lejtőn. A még létező magyar fesztiválok egytől-egyig ugyanazzal a felhozatallal dolgoznak, egy-egy hosszú hétvégés programfüzetet minden részletével át lehet emelni az ország tíz különböző pontjára, szinte percre pontosan mindenhol ugyanazok a zenekarok lépnek fel.

A közönségből a minket követő generációk érthető módon, pont ezekből az okokból belekényelmesedtek a „YouTube-koncertre járásba”. Amikor 20 évesen eljártunk bulizni, mi sem akartunk egyből a koncertek után villanykapcsolásra és kitessékelésre eszmélni. Valahol, valamikor eltűnt az a varázs, amiért mi a koncertezést szerettük, amikor a többi zenekarral még hajnalig bandáztunk és sztoriztunk. Nyilván rengeteg pénzzel valamelyest kompenzálni lehetne ezeket a negatívumokat :-), de ez nálunk elsősorban nem a pénzről, hanem az élményről szólt.

Úgy gondolom, nagyon ritka, hogy egy csapat 20 évig ugyanazzal a felállással muzsikáljon, nektek ez sikerült. Hogyan valósítottátok ezt meg? Sohasem voltak komolyabb konfliktusok közöttetek?

K. G.: Teljességgel nonszensz volt, hogy nálunk bármi miatt is veszekedés legyen. 🙂 Sosem munkatársak, hanem mindvégig barátok voltunk. Nézeteltérések? Elvétve akadtak, de sosem egymással, hanem maximum olyan dolgokon, hogy ki melyik sört preferálja, vagy melyik felnőtt színésznővel menne el inkább moziba. 🙂

V. Z.: Komolyabb nézeteltérésünk soha nem volt, nyilván voltak különböző elképzelések, de mi a legtöbb zenekarral ellentétben barátok vagyunk. Megtehettük volna, hogy lecseréljük az énekest vagy a gitárost, esetleg a dobost, hátha sikeresebbek leszünk, de nem tettük: mi vagyunk a Demonlord.

Előfordulhat, hogy a közeljövőben színpadra álltok? Gondoltatok arra, hogy speciális koncertekkel, esetleg egy turnéval ünnepeljétek meg a lemez huszadik születésnapját?

K. G.: Előfordulhat, hogy egyszer még színpadra állunk, de a turnét jelenleg kizárnám. Jó lenne valamikor egy végső és méltó búcsúval lezárni ezt a 20 évet, ami tulajdonképpen az eddigi életünk több mint fele volt. Ha ez összejön, akkor viszont az utána lévő dolgokról nem bocsátkoznék jóslatokba. 🙂 Ha mi négyen összeülünk, abból még lehetnek nagy megfejtések és tervek. Szóval talán egy dupla Papp László, igen… 🙂 🙂 🙂

V. Z.: Így pár év után éppen most beszéltünk róla először, de nyilván csak akkor lenne értelme, ha valami nagyot tudnánk robbantani. Nem tudom megmondani, hogy lesz-e belőle valami. Egyedül én maradtam aktív zenész, tolom a PoWeR-t, úgyhogy ha a többiek össze akarnak hozni egy nagyszabású koncertet, nem én leszek a kerékkötője, de ez nem mostanában lesz, az tuti.

Srácok, köszönöm szépen a válaszaitokat! Kérlek benneteket, osszátok meg befejező gondolataitokat az olvasóinkkal!

K. G.: Én köszönöm, hogy megemlékeztetek erről a 20 éves lemezről. Always keep on rockin’, abból baj nem lehet. 🙂

V. Z.: Köszönöm a kérdéseidet, üdv mindenkinek, a metal legyen veletek!