Ahogy azt már korábban is említettem, néhány esztendővel ezelőtt rengeteg ’80-as évekbeli csapattal ismerkedtem meg, utólag, így próbálván bepótolni mulasztásomat. Mert hogy annak idején hiába szereztem be havi 40-50 albumot, az csupán a töredéke volt annak, ami ténylegesen megjelent. Akkor szabadult a világra a heavy metal első nagy hulláma, Dunát lehetett rekeszteni az újonnan megjelenő csapatokkal, minden egyes minőségi albumra öt-hat (vagy még több) felejthető produkció jutott.
Ebben a dömpingben bizony könnyen előfordulhatott, hogy az ember elment egy-egy értékes anyag, egyedi hangzású lemez mellett. Velem is ez történt a Brocas Helm kapcsán; mind ezidáig nem ismertem őket, Zozzie hívta fel rájuk a figyelmemet. És miután a diszkográfiájukból találomra kiválasztott Black Death album tetszett, úgy döntöttem, hogy a teljes életművükkel megismerkedem. Nem volt nehéz dolgom, hiszen az egyéb, „önismétlő” kiadványokat leszámítva csupán három nagylemezt és egy EP-t jelentettek meg.
A San Francisco-i csapat 1982-ben alakult, és jelenleg is létezik, ráadásul a kezdetektől ugyanaz a három zenész – Bobbie Wright énekes-gitáros, Jim „The Wizard” Schumacher basszusgitáros és Jack Hays dobos – alkotja. Csupán egy-egy rövid időszakra csatlakozott hozzájuk egy második gitáros: John Grey közvetlenül az első albumot megelőző időszakban (Into Battle demó – 1984) volt a banda tagja, Tom Behney pedig a már említett Black Death albumon pengetett.
Az együttes epikus heavy metalt játszik, így zeneileg egyrészt a Manilla Road kínálkozik lehetséges párhuzamként, másrészt muzsikájuk zsigeri nyersesége a brit heavy metal új hullámának képviselőivel rokonítja őket. Gyorsan hozzáteszem, senki ne számítson tőlük hosszan hömpölygő, 8-10 perces opuszokra; mivel a sebesség sem idegen tőlük, dalaik többsége négy perc körüli vagy annál akár jóval rövidebb szerzemény.
És hogy miért az Időkapszula rovatban írok róluk? Mert a hangzásuk, megközelítésük nemcsak a ’80-as évek végén, de még az új évezredben is olyan volt/maradt, mint a hőskorban, első albumuk idején. Mondhatni, semmit nem változtak, hacsak annyiban nem, hogy megtanultak jó dalokat írni, és legutolsó lemezük sokkal jobban szól, mint a múlt században megjelent stúdióanyagok.
Előtörténetükről még annyit, hogy a Prisoner nevű csapat romjain hozták létre új formációjukat, nevüket pedig egy középkori páncélzat, a brit nemes Brocas család sisakja inspirálta. (A fejvédő egyébként ma is megtekinthető a London közelében fekvő Woolwich-i fegyvermúzeumban.)
Bemutatkozó albumuk, a bő 36 perces Into Battle 1984-ben látott napvilágot. Ha ezen az anyagon keresztül ismertem volna meg őket, biztos, hogy nem lettem volna kíváncsi a folytatásra, ugyanis ezen az anyagon inkább csak jó momentumok vannak, kiemelkedő nótát nemigen találtam rajta. Annál meggyőzőbb viszont a hangszeresek teljesítménye. Végig élvezetes Wright gitárjátéka, száguld a pengető a húrokon, legyen szó a címadó nóta pörgős alapriffjéről vagy a Warriors of the Dark szitáló gitárhangjairól. A Dark Rider közepébe mintha egy néhány másodperces Motörhead-es betétet illesztettek volna, amit aztán egy basszussal koszorúzott, szikár, de dallamos gitárszóló követ. A szám második fele gyakorlatilag instrumentális: annyi hangszeres témát pakoltak bele, hogy csak kapkodtam a fejem. A Night Siege csatazaja alatt pedig egy kisebb dobszóló, majd pedig egy dob-basszus duó is elhangzik.
A lemez eleje nem igazán meggyőző, az emlékezetesebb pillanatokra a közepén, végén kerül sor. Jó hír viszont, hogy ezt követően – zeneileg – már csak felfelé vezetett a banda útja. Nem úgy üzletileg: a debütalbum még a First Strike Records gondozásában jelent meg, Európában pedig a Steamhammer terjesztette az anyagot, ezt követően viszont elváltak a banda és a kiadó útjai. (Schumacher-ék mondták fel a szerződést, több más mellett azért, mert a First Strike a jóváhagyásuk nélkül választott borítógrafikát az albumhoz.)
Az új kiadó keresése rengeteg energiájukat felemésztette, ráadásul nem is jártak sikerrel, így végül saját céget alapítottak, a Gargoyle Records-ot, és ennek az égisze alatt jelentették meg második nagylemezüket, amelyen öt éven át dolgoztak. Gondolhatnánk, hogy ez kiadós szarakodás nem tett jót az alkotófolyamatnak, ám az 1988-as Black Death már jóval ütősebbre sikeredett, mint elődje.
Először is, Wright-ék rátaláltak arra hangzás- és hangulatvilágra, ami csak az övék, amit mástól nemigen lehet hallani, ami egyszerre old school és idézi meg a hősi középkort. Hallgassuk csak meg a Prepare for Battle musical-es, rockoperás refrénjét, vagy a Hell’s Whip középső, gyors gitárrészét, ami a bridge-dzsel együtt megint csak zseniális. A The Chemist a Jethro Tull és a Blind Guardian merengős, lírai pillanatait juttatja eszembe, az énekhang itt egy az egyben Ian Anderson-é. A Fall of the Curtain hangszeres középrésze pedig az első Scorpions-lemez, a Lonesome Crow elszállós progresszivitását idézi.
A két gitár (Tom Behney csatasorba állítása) ráadásul jóval teltebb, erőteljesebb hangzást eredményezett. A kellemesen változatosra sikerült korong másik nagy pozitívuma viszont nem ez, hanem az, hogy a hangszeres professzionalizmus mellé végre emlékezetes nótákat is kapunk. Az anyag egyetlen negatívuma a viszonylagos rövidsége, a kilenc szám ugyanis szűk 29 perc alatt lefut.
Az együttesnek azonban még ezután is sikerült emelnie a tétet, igaz, következő anyagukra, a Ghost Story-ra újabb öt évet kellett várni. És bár Schumacher-ék ez alkalommal csupán egy négyszámos EP-t hoztak össze, az azonban szerintem a legerősebb anyaguk lett (mint ahogy számomra a Satan esetében az Into the Future is az). Színtiszta Brocas Helm-esszencia, remek nótákkal – nem véletlen, hogy a csapat később az EP valamennyi dalát átemelte következő, „mindent bele” nagylemezére.
A címadó szerzemény nagyon retró hangulatú, felette is a ’70-es évek eleji Jethro Tull szelleme lebeg. A Time of the Dark pedig az egyik kedvenc Brocas Helm-dalom, fantasztikusan épül, pörög fel; itt az első perc kelti azt a benyomást, hogy akkor most egy instrumentális szám következik. Rossz pont maximum az anyag itt-ott erőtlen, „koszos” hangzásáért jár, a zene, amit hallunk, továbbra is egyedi.
Mint látható, a zenekar időről időre búvópatakként bukkan fel a metal színtéren, életjelet ad magáról, aztán újra eltűnik. A Ghost Story-t követően a ’90-es években már csak két kislemezre és kiadatlan demókra futotta tőlük. Utóbbiakkal a kiadók érdeklődését akarták felkelteni maguk iránt, abban reménykedve, hogy egy szerződésnek köszönhetően soron következő anyaguk végre az általuk vágyott minőségben dörren majd meg.
2001-ben Athénban játszottak, a bulit rögzítették, három évvel később pedig az Eat Metal Records „hivatalos kalózlemezként” meg is jelentette (Black Death in Athens). Ugyanebben az esztendőben látott napvilágot a rajongók által egy évtizede várt harmadik nagylemez, a Defender of the Crown is.
A Ghost Story és Time of the Dark mellett a harmadik kedvenc Brocas Helm-dalom az albumot nyitó Cry of the Banshee: kapkodó, egymással párhuzamosan futó basszus- és gitárpengetés szövi át a nótát, amelynek a befejezése is fejedelmi. Jó a címadó szerzemény is, a Blood Machine-ban megint főszerephez jut Schumacher basszusgitárja, a Helm’s Deep-pel pedig élnek a kihagyhatatlan Tolkien-es ziccerrel: epikus, fantasy-téma (a Helm-szurdoki csata), ráadásul „rímel” is a zenekar nevére.
Az album instrumentális tétele, a Persian Gulf gyakorlatilag végigszáguld a számára adatott három percen. S hogy miért „mindent bele” az anyag? Mert nemcsak a Ghost Story EP nótái kerültek fel rá, hanem a banda legeslegelső dala, a Children of the Nova Dawn is. Egy kissé boogie-s, hard rock-os nóta, de a gitár megint csak szépen szól benne. A CD-re bónuszként feltett Drink the Blood of the Priest orgonával indít, a menetelős tempót pedig egy nagy ívű, patetikus refrén koronázza meg. Végre egy ajándéknóta, ami nemcsak hogy hozza, de túl is szárnyalja az alapprogram dalai többségének színvonalát!
Ha frissen megjelent anyagként értékelnem kellene, valószínűleg 4,5 pontot adnék a Defender…-re. Méltó betetőzése az életműnek. Mert hogy újabb albumra egyelőre nem sok esélyt látok. A zenekar aktivitása kimerül kétévente egy fellépésben: legutóbb idén márciusban adtak koncertet az athéni Up The Hammers Fesztiválon, visszatérő vendégei a görög fővárosnak, illetve a német Keep It True fesztiválnak is.
A Brocas Helm különleges színfoltja a nemzetközi heavy metal palettának, bemutatkozó nagylemezüket leszámítva valamennyi anyagukat ajánlom annak, aki esetleg nem ismerné őket. Én magam pedig nagyon kíváncsi lennék egy vadonatúj számokat tartalmazó albumra, és arra, hogy vajon azzal ki akarnának, ki tudnának-e kászálódni a maguk köré növesztett időkapszulából.
Leave a Reply