Baroness-rajongó vagyok, így nagyon vártam John Baizley-ék új lemezét, azt viszont nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mire számítottam: egy Purple 2-re? Akármilyen jó album is, hiba lett volna lemásolni. A nagyok folyamatosan változnak, mernek kísérletezni, és a Baroness most (is) ezt tette. Nagyon más, mindenekelőtt jóval líraibb az anyag, mint a csapat korábbi alkotásai; ahogy Zozzie is megjegyezte, sok hallgatás kell hozzá. Én mostanában jutok el ennek a „sok”-nak a határáig: csalódásnak már nem nevezném a lemezt, viszont egyelőre még kedvencemnek sem.
Belátom, a mostani albumot nem szabad ugyanazzal a mércével mérni, mint az előzőeket. Jóval szellősebb, nyugisabb, érzelmesebb azoknál. Hogy csupán kitérő, vagy tartós irányváltás, az a következő anyagot hallva derül majd ki. Úgy sejtem, ahogy a Yellow & Green, ez is dupla albumnak készült; ezzel együtt nem hallgathatatlanul hosszú, 17 számának együttes játékideje éppen hogy túllépi az egy órát.
A Front Toward Enemy, a Throw Me an Anchor és még egy-két dal a megszokott, kedvelt Baroness-vonalat viszi tovább. A Borderlines is ebben hangnemben íródott, és sejthetően ez az anyag „slágerlistásnak” szánt nótája: üt is, de könnyen befogadhatósága az idő előtti megunhatóság veszélyét is magában hordozza.
Ami viszont már a nyitó nótánál is feltűnik, az a szöszös, zörejes sound. Vajon direkt vették ilyenre a hangzást? Némileg csökkenti az anyag színvonalát és így az élvezeti értékét is. Ugyancsak az anyag elejétől nyilvánvaló Nick Jost basszusgitárjának hangsúlyos szerepe, ahogy a dobjátékot értő füllel hallgatók Sebastian Thomson magas szintű produkciójában is számos csemegét találhatnak maguknak.
Valahol azt olvastam, Baizley hangja nagyon egysíkú. Én szeretem erőteljes, karakteres orgánumát (hallgassuk csak meg az I’d Do Anything elejét!), amit szinte az első számtól rendre Gina Gleason fátyolos vokálja egészít ki. A csapatba 2017-ben, Peter Adams helyére érkezett gitáros hölgynek nincs erőteljes torka, ettől függetlenül kíváncsi vagyok, mikor kapja meg az első saját nótát, amiben csak ő énekel (a Pale Sun elején már most is ő van az előtérben).
Hallva az anyag érzelmesebb dalait, például az Emmett – Radiating Ligh-ot vagy a Cold-Blooded Angels első felét (amelyek ráadásul közvetlenül egymás után hangzanak el), és látva a Tourniquet klipjét, a bennem lakozó regényíró fejében kikerekedett egy romantikus történet a zenekarvezető énekesről, akinek erősítőket forgalmazó boltjába betér a filigrán gitáros lány, akivel hamarosan nemcsak a zenekarban, hanem a magánéletben is egy párost alkotnak. A sztori eleje valós, a vége szépen hangzik, és kizárólag az elszabadult fantázia műve, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a Baroness (Baizley) eddigi legérzelmesebb albumát alkotta meg. A már-már akusztikusan lágy nótákról önmagukban meg nem mondanám, hogy a „színes” albumsorozatot jegyző Savannah-i kvartett alkotásai.
A Gold & Grey összességében kellemes hallgatnivaló, különösen borús nyári napokra, azonban nálam egyelőre még nem verekedte be magát az év tíz legjobb albuma közé. Pedig oda szántam. Így a rá adott pontszámom csupán
Leave a Reply