Vagyok olyan „szerencsés” helyzetben, hogy a XXI. század zenekarai között is folyamatosan találok új kedvenceket. A Swallow The Sun, a Subrosa, a Spiritus Mortis, a Cult Of Luna, az Inter Arma, a Myrath, a Perihelion, a Draconian vagy a Baroness munkáit igen nagyra értékelem, egy-egy album ezektől az előadóktól simán belépett az örök favoritok körébe, így én nemcsak az előző évezred együtteseiből szelektálok, hanem a friss zenék között is lelek gyöngyszemeket.
Az Egyesült Államokból (Savannah, Georgia) származó Baroness zenekart a Yellow & Green albummal ismertem meg, de bevallom, sokáig nem értettem, miért van nagy felhajtás a lemez körül, mert nekem pár hallgatás után nem mondott túl sokat. Egy időre félre is tettem, de valahogy mégsem hagyott nyugodni a dolog, úgy éreztem, bennem van a hiba, és adtam neki még egy esélyt. Jól tettem, mert egyszer csak megnyílt, de annyira, hogy utána huzamosabb ideig csak ezt a dupla albumot voltam hajlandó hallgatni. Nem sokkal rá a korábbi kiadványokat is begyűjtöttem, majd kijött a Purple is a Y&G után. Alaposan átfésülve a diszkográfiát, azt mondom, minden lemezük nagyszerű, de a „Sárgaészöld” maradt a legnagyobb kedvencem.
Ezek után már nagyon vártam az új lemezt John Baizley-éktől, de persze ilyenkor benne van a félsz az emberben, hogy mi lesz, ha nem fog tetszeni. Coly így járt: amikor a lemez megjelenésekor faggattam a korongról, azt mondta, csalódásként éli meg a Gold & Grey-t, pedig kedveli a Baroness-t, de hogy őszinte legyek, pár végigpörgetés után én sem voltam biztos benne, hogy azt kaptam, amire nagyon vágytam. Ám a kezdeti időszak nehézségeiből kiindulva azt mondtam, hogy ennek az albumnak is sok időt kell hagyni, hogy beérjen, és szerencsére nálam működött is saját elméletem. Nem semmi „meló” volt, rengetegszer végighallgattam a G & G-t, mire leülepedett bennem, és kitisztult a kép. Viszont még mindig vannak feltáratlan területek, de ez egyáltalán nem baj, legalább egyhamar nem fogom megunni a korongot, már csak a hossza miatt sem (több mint 60 perc).
Ritka eset, hogy cikkírás előtt/közben elolvasok lemezkritikákat, kommenteket az adott lemezről, de most nagyon hajtott a kíváncsiság, hogy mások mit gondolnak a legújabb Baroness-műről, ezért átnyálaztam néhány bejegyzést és ismertetőt. Ami miatt érdekeltek a vélemények, az a Gold & Grey hangzása, mert ez a legvitatottabb része az albumnak. Valaki szerint hallgathatatlan, valaki csak annyit szeretne, hogy legközelebb egy hozzáértő hangmérnök üljön a keverőpult mögé, de akadt olyan hozzászóló is, aki azt mondta, hogy ez így van jól. Nos, én sem mondom azt, hogy kifogástalanul szól a lemez, de valahogy mégis illik ehhez a muzsikához, és engem annyira nem zavar. Úgy vagyok vele, mint a Danzig Deth Red Sabaoth lemezével, amit nagyon kedvelek, viszont botrányos a keverése, az ének totál előre van tolva, a gitárok és a dob erőtlenek, de mégsem tudnék neki más hangzást elképzelni, ez nekem bejön. A Gold & Grey is ezzel a furcsa és zavaros sound-dal válik számomra különlegessé és szerethetővé.
Túllépve az album érdekes megszólalásán, nézzük magukat a dalokat! Nem is tudom, hová lehetne sorolni a Baroness-t, mert annyira egyedi a zenéjük, hogy gyakorlatilag kategorizálhatatlan. Régebben sludge-nak titulálták őket, ami részben igaz is, de a mostani zenére ez nem mondható, ám kétségtelen, hogy ilyen jegyek is részét képezik a muzsikának. A hangzás (már megint) koszos, nyers volta is erre utal, de bőven benne van a ’60-as, ’70-es évek kísérletezős rock, space rock érzéséből is. Ehhez hozzájön Baizley egyedi és kissé modoros éneke, ami megint csak megnehezíti a skatulyázást, de ez egyáltalán nem baj. Én nagyon kedvelem az énekstílusát, és ezen az albumon is szenzációs dolgokat művel.
A banda útja is rendkívül rögös, egy buszbalesetben majdnem otthagyta a fogát a tagság, a ritmusszekció ki is szállt maradandó egészségügyi problémák miatt, majd később Peter Adams gitáros is elment, helyére Gina Gleason került, egy szimpatikus hölgy, aki rengeteg zenész mellett megfordult, szóval, nem egy pályakezdő. Gina vokálozik is néhány dalban, úgy tűnik, jól választott Baizley, amikor bevette a zenekarba. Nekem úgy tűnik, a két gitáros (és vokalista) nagyon egy húron pendül, remek összhang van Gina és John között. A dob-bőgő is remek alapokat pakol a zene alá, nem egyszer egészen érdekes dolgokat produkálnak, szóval miattuk sem hétköznapi ez az album. A kezdő dalban úgy röfög a basszusgitár a dob mellett, hogy csak néztem.
Sokat elmond az, hogy bennem már „megszólalnak” a dalok, azt veszem észre magamon, hogy dúdolok egy-egy nótát, ami mindenképpen annak a jele, hogy tetszenek. A Tourniquet, a Borderlines, az I’m Already Gone vagy az I’d Do Anything már rendszeres visszatérő, ezek a számok pörögnek a legtöbbet a fejemben. Utóbbi különösen nagy favoritom, pedig ebben nincs torzított gitár, lírainak is nevezhetnénk, de tegyük hozzá, hogy előtte átment a Baroness-szűrőn, tehát nem egy szimpla érzelmes dal. A lemez hangulata is jellegzetes, átjárja az a tipikus Baroness-fíling, ami egy kicsit szomorkás, kicsit nyomasztó, de sugárzik belőle az értelmes mondanivaló. Művészi zene, de a művészetet nem a könnyebb oldaláról közelíti meg a zenekar, ettől is lesz őszinte és egyben nehezen befogadható.
Le a kalappal Baizley-ék előtt, mert egyáltalán nem a könnyebb utat választották: írhattak volna slágeres dalokat, a hangzást is igazíthatták volna a mostanában divatos, de semmitmondó tucathoz, de ők inkább merészet húztak, és szembe mentek az áradattal. Lehet, hogy elég keveset írtam magáról a zenéről, a dalokat eszem ágában sincs egyenként átvilágítani, úgy döntöttem, „alkalmazom” azt a közhelyet, hogy beszéljenek önmagukért a számok, mert nem egyszerű bármit is mondani róluk.
Nagyon megosztó lemez, sokan nem fogják kedvelni, sokan viszont isteníteni fogják (két totál ellentétes kritikát már olvastam is). Én az utóbbiak táborát gyarapítom, nekem nagyon bejött, legnagyobb tiszteletem és elismerésem a Baroness-nek.
Leave a Reply