Alice In Chains: Jar of Flies (1994)

Zozzie-val ellentétben én szívesen írok EP-kről, persze csak akkor, ha többségében új, korábban kiadatlan dalokat tartalmaznak. Egyrészt a nagylemeznél befogadhatóbb (hosszúságú) anyagnak gondolom ezeket, másrészt sokszor rejtenek igazi csemegéket, és nem egy esetben a zenekarok pályafutásának egy különleges korszakát dokumentálják.

A ’90-es évek elején nagy rajongója voltam az Alice In Chains-nek, és máig közel áll hozzám a Seattle-i csapat első, Layne Staley nevével fémjelzett korszaka. Valós időben követtem nyomon pályafutásukat, és mindent beszereztem tőlük műsoros kazettán, ami csak megjelent, így a Sap és a Jar of Flies EP-ket is.

Utóbbi anyag negyed századdal ezelőtt látott napvilágot, és máig a zenekar egyik legsikeresebb kiadványa. A Dirt album népszerűségének hullámain egészen a Billboard 200-as slágerlistájának első helyéig vitorlázott (sem EP, sem Alice In Chains-album nem ért el addig ilyen eredményt), háromszoros platinaalbum lett, négymillió példányt adtak el belőle világszerte, megjelenésének évében két Grammy-díjra jelölték (egyiket sem kapta meg), mindezek tetejébe pedig a rajta hallható No Excuses is hetekig vezette a legfontosabb slágerlistákat.

A Jar of Flies volt a zenekar harmadik EP-je, ám ebben a kategóriában csupán a második olyan anyag, amelyen alapvetően akusztikus, sorlemezeken nem szereplő dalok hallhatók (az 1990-es We Die Young három nótájából kettő a Facelift albumon is helyet kapott). Az anyag megjelenését megelőző időszak nem volt éppen felhőtlennek nevezhető, de egy grunge zenekar számára az ihlet szempontjából ez akár még jól is jöhet. 🙂

A Dirt album világ körüli turnéjának végéhez közeledve, 1993. január 22-én Mike Starr basszusgitáros távozott a csapatból. A hivatalos változat szerint több időt szeretett volna tölteni a családjával, ám később ő maga árulta el, hogy drogfüggősége miatt társai voltak azok, akik kirúgták az együttesből. Az AIC új bőgőse Mike Inez lett, aki addig Ozzy Osbourne csapatában játszott, és akivel Cantrell-ék a No More Tours idején (ahol előzenekarként léptek fel a „madman” előtt) kötöttek közelebbi ismeretséget. Inez Starr távozása után öt nappal, Londonban játszotta első koncertjét az Alice In Chains basszusgitárosaként.

A csapat áprilisban két dalt (What the Hell Have I, A Little Bitter) is rögzített a Last Action Hero filmzenealbumra, majd ugyanazon év nyarán a Lollapalooza utazó zenei fesztivál egyik szereplőjeként turnézott az Egyesült Államokban. Amikor ezt követően hazatértek Seattle-be, azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy mivel jócskán elmaradtak a bérleti díjjal, kirakták őket a házból, ahol laktak.

Ilyen körülmények között vonultak (költöztek) be szeptemberben a helyi London Bridge Studióba, hogy kellően nyomott hangulatban rögzítsék a Jar of Flies dalait. A koncepció természetesen már korábban megszületett: „Ez alkalommal néhány akusztikus gitár társaságában szerettük volna magunkra zárni az ajtót, és megnézni, így mit tudunk kihozni magunkból” – nyilatkozta Staley.

A nótákat végül mindössze egy hét alatt írták meg és rögzítették. Az EP producere maga a csapat volt, a hangmérnöki feladatokat pedig Toby Wright látta el, aki ezt követően az anyag keverését is végezte. „Ez volt az első olyan alkalom, amikor Mike Inez-zel közösen szereztünk zenét – meséli Jerry Cantrell. – A Jar of Flies saját magunk és a rajongók számára is bizonyította, milyen tehetséges és értékes tagja a csapatnak Mike.”

Az EP több mint félórás játékidejével és hét dalával a nagylemezek hosszához közelít. Ha az utóbbiakon hallható zene dörzsöl, akkor ez simogat. Nem dühös és agresszív, hanem szomorú és szelíd. Kvázi akusztikus anyag, ugyanakkor Cantrell elektromos gitárja és Inez torzított bőgőhangjai is helyet kapnak benne. Japánban Another Side of Alice, azaz Alice másik arca címmel látott napvilágot, ugyanakkor egyértelmű, hogy szinte minden ízében tipikus AIC-alkotás. A „szinte” kitételt azért tartottam fontosnak hangsúlyozni, mert Sean Kinney-ék ez alkalommal bátran kísérleteztek, és hangzás, valamint stílus tekintetében is hozzátettek valami pluszt a jól ismert Alice In Chains sound-hoz.

A Rotten Apple-ben például varázslatos elegyet képeznek a különleges gitárhangok, Kinney jazz-esen pergő dobja, a hangsúlyos basszus és Staley előtérbe tolt hangja. Ilyen szempontból, mondjuk, az anyag abszolút kapcsolódás a Mad Season – hamarosan megszülető – világához. Leginkább még az I Stay Away bizonyos pontjain keményedik be a zene, pontosabban Staley éneke. Ellensúlyozásként viszont megjelennek a vonósok.

A lemez a „B oldallal” válik igazán változatossá. A Cantrell által énekelt No Excuses az előzőeknél tempósabb nóta, itt már az elektromos gitár húzza a dallam ívét. Az instrumentális Whale & Wasp-ban a bálna-gitár és a vonós-darázs válaszolgat egymásnak. Talán ez a legszebb szám az egész lemezen. Vagy mégsem? Hiszen máris jön a Don’t Follow, a búcsúzás dala, amely a műfaj legnagyobb érzelmes nótái közé kívánkozó szerzemény. A dal háromnegyedéig Jerry énekel, akkor veszi át tőle Layne a mikrofont. Szinte végig egyetlen gitár kíséri őket, itt-ott pedig egy kis szájharmonikás díszítést hallunk (David Atkinson). Nagy kedvencem, ’90-es évekbeli emocionális-intellektuális élményeimet idézi fel bennem.

A Swing on This igazi kakukktojás, merész kísérlet: szvingtempó, rocktól, metaltól távol álló megszólalás, finoman pengő gitár és és brummogó basszus együtt, de a refrén azért itt is „visszaeliszincsénszesedik”. A zene elhaltával a muzsikusok még konstatálják, hogy ez most kivételesen jól sikerült. Jól bizony!

A lemez címe egyébként egy tudományos kísérletből származik, amelyet Cantrell végzett harmadéves egyetemistaként. „Adtak neki két befőttesüveget, tele legyekkel – mesélte egy interjúban Staley. – Az egyikben túletették a rovarokat, a másikban lévők pedig alultápláltak voltak. Előbbiek egy ideig nagyon jól érezték magukat, majd túlszaporodtak, és valamennyien elpusztultak. Az éhező állatok legtöbbje viszont még egy év múlva is élt. Azt gondolom, ez valahol egy üzenet, a fogyasztói társadalom kritikája, ami láthatóan nagy hatást gyakorolt Jerry-re.”

Az EP megjelenését követően Layne bevonult a rehabra, ahol igyekeztek kigyógyítani heroin-függőségéből. 1994 nyarán a csapat izgatottan várta a Metallica-val, Suicidal Tendencies-zel, Danzig-gel és Fight-tal közös turnét, amelynek egyik állomása az „újkori” Woodstock fesztivál lett volna. Staley azonban újra a heroinhoz nyúlt, és állapotát látva a többiek – a koncertsorozat indulása előtt egy nappal – úgy döntöttek, hogy lemondják az azon való részvételt, a helyükre pedig a Candlebox ugrott be.

A zenekar 1995-ben hat hónapra leállt, Staley és alkalmi zenésztársai ez idő alatt hozták össze a Mad Season egyetlen albumát, az Above-t (amelyről néhány napja itt írtam). Ám még ugyanabban az esztendőben megjelent az AIC harmadik, a csapat nevével azonos címet viselő nagylemeze, amely – bár szerintem elmarad a Dirt színvonalától – ugyancsak a Billboard-lista első helyén nyitott, és egy éven belül háromszoros platinalemezzé vált.

A banda ezt követő útját is hullámhegyek és hullámvölgyek tarkították. Hosszú történet, úgyhogy itt és most nem is folytatnám. Amit a Jar of Flies kapcsán még fontosnak tartok megemlíteni, hogy a neves Guitar World magazin (2011-ben) a tíz legjobb, 1994-ben született gitáralbum közül a negyedik helyre tette, a Loudwire pedig (2014-ben) 1994 legkiválóbb hard rock anyagai közül az ötödik helyre rangsorolta az AIC kimagaslóan legjobb EP-jét.