Various Artists: Born to Metalize (1984)

Tavalyelőtt, a Raging Death válogatásról írt cikkemben már kitértem Brian Slagel úttörő munkásságára, aki egyrészt létrehozta a legelső tengerentúli fanzine-t, a The New Heavy Metal Revue-t (mindemellett rovatvezetőként publikált a Kerrang! és a Sounds magazinokban), másrészt megalapította az első amerikai független metal kiadót, a Metal Blade-et. A Metal Massacre-válogatások (The New Heavy Metal Revue Presents Metal Massacre) koruk meghatározó underground kiadványai voltak.

Azt a szerepet, amit Slagel a nyugati parton töltött be, a keleti parton Jon és Marsha Zazula testesítették meg. Ők New Jersey-ben a Rock ’n Roll Heaven lemezbolt tulajdonosai voltak, koncertszervezéssel foglalkoztak, majd 1982-ben életre hívták a Megaforce Records-ot. Hírnevüket a Kill ’Em All-lal, az Into Glory Ride-dal, a Fistful of Metal-lal és a Violence and Force-szal alapozták meg, a többi pedig – ahogy mondani szokás – már történelem. Slagel-hez hasonlóan ők is az underground támogatói voltak, és ennek tökéletes leképezése az 1984-ben kiadott Born to Metalize album, amely egyben ötödik, saját kiadásukban megjelentetett anyaguk volt.

Két dolgot elöljáróban mindenképpen megjegyeznék: 1.) a New Jersey-i színteret szokás egy kalap alá venni a New York-ival, 2.) az ottani szcéna akkoriban ugyanolyan megosztott volt, mint Los Angeles-i. Magyarán, a mainstream bandák ismertebbek voltak, előbb jutottak szerződéshez, rivaldafényhez, mint a durvább stílusok képviselői. Arról már nem is beszélve, hogy – ha csak szigorúan a kompilációkra szorítkozunk – 1984-ben látott napvilágot a sokkal izgalmasabb, jobb tartalmat kínáló New York Metal – ’84 (a Rockcity Records-tól), valamint a Metal Massacre ötödik része.

A Born to Metalize-on négy zenekar kapott lehetőséget a bemutatkozásra három-három, illetve két dallal, ezekről emlékezem meg most egy kicsit részletesebben. Adalékként még annyit, hogy a belső borító egyik oldalán a zenekari információk és szövegek voltak olvashatók, a másik oldalán a kiadó addigi albumai (a kanadai verzió 669 példányban került forgalomba), míg a hátsó borítón az alábbi szöveg állt: „Az acél szellemei már nem gyászolnak. A gyermekeid felemelkedtek, hogy továbbvigyék megvetésedet. Visszaállítják a léghullámokat abból, amit mi megvetünk. A fémesítésre születtél.” Most pedig jöjjenek az előadók!

The Beast

Erről a bandáról azt kell tudni, hogy a később a kultikus Ripping Corpse frontján felbukkant Scott Ruth volt az énekesük, illetve hároméves fennállásuk alatt mindössze egy EP-t (Power Metal – 1983) és egy demót (Demo 86’, ezen már a szintén későbbi Ripping Corpse-, valamint Dim Mak-, Hate Eternal-gitáros Shaune Kelley játszott) rögzítettek, gyakorlatilag belőlük alakult ki a Ripping Corpse. Ekkoriban még szó sem volt extrém death/thrash metalról, a The Beast egyfajta átlagos, dallamos, NWOBHM-hatásokat tükröző csapat volt, a sápadtabb fajtából.

Szerzeményeiket nem nevezném különösen kiugrónak, három tételük közül egyet (The Shape) az EP-ről emeltek át ide, míg a Randall Flagg-et és az Is This Life-ot kifejezetten ehhez a válogatáshoz rögzítették (műsorukat amúgy az Intro: One Night in Old Bridge vezeti be). Fanatikus gyűjtőknek ettől függetlenül a figyelmükbe ajánlom a 2002-es Last Beastial Incarnation kompilációt, rajta a banda összes felvételével.

Sneak Attack

A zenekar itt hallható három dala az egy évvel későbbi demójuk anyagát tette ki, ezen kívül még másik két demót (N.-I.-4-N.-I. – 1988, New Songs – 1990) tudhatnak magukénak. Váltásokkal is tűzdelt muzsikájuk gyorsabb, lendületesebb, acélosabb, mint a The Beast-é, hatásaik az akkoriban szárnyait bontogató US Power Metal-ban keresendők, értelemszerűen őket is mélyen érintette a NWOBHM, náluk azonban a súlyosabb irány (pl. Raven, Tank, Jaguar, Judas Priest) hatása a domináns.

Tortured Dog

Ez az együttes (megjegyzem, New York-iak) pályafutása ki is merült a kompiláción történt szereplésben. Ők is három nótával járultak hozzá e gyűjtemény létrejöttéhez, azonban ezeken a dalokon kívül mást nem hagytak hátra az utókorra. Zeneileg a Sneak Attack-kel mutatnak hasonlóságot abban a tekintetben, hogy a tempósabb, gyorsabb témákat részesítik előnyben. Minden bizonnyal ismerték a korai Iron Maiden, Saxon, Judas Priest munkásságát, mi több, a Can’t Run from Evil egy kifejezetten jó dal, míg a Witch Hunter-ben egy kevés Symptom of the Universe is bejátszik. Maradjunk annyiban, hogy többet érdemeltek volna a sorstól.

Hades

Mire ez a gyűjtemény napvilágot látott, a Paramus-i (New Jersey) alakulat már javában veteránnak számított a színtéren, már csak azért is, mert 1978 óta „gyűrték az ipart”. Egy single (Deliver Us from Evil – 1982) és két demó (Demo I – 1983, Demo II – 1984) után jutottak el odáig, hogy felhívják magukra a nagyközönség figyelmét. Esetükben annyit fontos elmondani, hogy jelen gyűjteményhez két dallal járultak hozzá (a Demo I-ről a Gloomy Sunday-jel és a Rogues March-csal), ellenben itt még nem a későbbi lemezeken megismert Alan Tecchio, hanem Paul Smith állt a mikrofon mögött.

Nem nehéz észrevenni, hogy ezen a korongon ők játszották a legösszetettebb muzsikát (egyértelmű korai Iron Maiden-hatásokkal fűszerezve), sőt, így utólag még az is elmondható az anyagról, hogy a Hades szereplése kakukktojásnak mondható. Ugyanakkor az is igaz, hogy a csapat kereste még azt a zenei irányvonalat, amelyre később rálépett. Arra mindenképpen jó volt ez az album, hogy szélesebb tömegekkel ismertesse meg a Hades nevét. Az már nem az ő hibájuk volt, hogy a kultikus kedvencek szintjénél többre nem vitték.

Ha belegondolunk, önmagáért beszél az a tény, hogy később (jóval később) csak a Hades jutott el a lemezkiadásig, a többi banda beleállt a földbe. Igen, már akkor, 1984-ben (is) túltelített volt a mezőny, mindettől függetlenül a Sneak Attack és a Tortured Dog is minimum egy esélyt megérdemelt volna. Ez a válogatás egy az egyben kimeríti a „különlegesség” fogalmát, az ezen szereplő bandák közül kettő csak ezen a korongon hallható. Régi vágású metal hívők szerintem örömüket lelik a hanghordozó végighallgatásában, amely az akkori idők (egyik) tökéletes lenyomata, szeretett stílusunk, zenénk kialakulásának egyik mementója.