Tudom, a VHK nem egészen illik bele magazinunk zenei profiljába, de egyrészt úgy tapasztaltam, hogy olvasóink között sokan szeretik ezt a kultikus és nemzetközileg is elismert magyar bandát, másrészt azért sok olyan zenei elem megtalálható a halottkémek előadásában, amelyek nem állnak távol a heavy metal, rock, punk közegtől, ezért bátorkodtam írni a legújabb VHK-kiadványról. Egyszer már összehoztam egy lemezismertetőt, és senki nem dobált meg. Na, és azért is kell ez a cikk, mert… De erről később.
Nagyon szeretem a VHK-t, az első számú magyar kedvencem, de őszintén megmondom, biztosan nem én vagyok a legfanatikusabb rajongója a zenekarnak, mivel koncertjükön talán összesen négyen voltam, és nem virít a teljes bakelitgyűjtemény sem a vitrinemben. De attól még imádom a zenéjüket, és bármikor előveszem meghallgatásra bármelyiket. Vagy mégsem mindet? Hát igen, van olyan album, amelyik nem annyira tetszik.
Nem szokásom egy bandának a történetét leírni, de most egy kicsit belemegyek a részletekbe, mivel ezek szervesen kapcsolódnak szubjektív véleményezésemhez. Furamód, a 2012-ben készült, Akik móresre tanították a halált című dokumentumfilmet csak nemrég néztem meg, illetve a napokban olvastam egy – szintén nem mostani – interjút Ipacs László ex-dobossal, aki – hogy finoman fogalmazzak – nem a legpozitívabban nyilatkozott Grandpierre Attila énekesről, és a mai VHK-t sem tartja hitelesnek, illetve szerinte akkor volt az igazi az együttes, amikor ő is a tagja volt. Ez a két dolog is közrejátszott abban, hogy felkeltse kíváncsiságomat az Életzuhatag című nagylemez, de további tényezők is hatottak arra vonatkozólag, hogy leüljek meghallgatni az új művet. De miért nem volt egyértelmű, hogy ezt nekem be kell szereznem, ha kedvelem a bandát? Nos, a választ az együttes – nem éppen egyszerű – történetével kezdem, abból sok minden kiderül, de nem kell aggódni, csak a nekem fontos részleteket ragadom ki ebből.
Sok minden történt az együttessel alakulásuk óta (1975, Ipacs szerint 1976), sorsfordító eseményként jelölhetjük meg a 2001-ben történt feloszlásukat, majd 2009-es újjáalakulásukat, először Vágtázó Életerőként, majd szép fokozatosan újra VHK néven. A megszűnés Ipacs László szerint azért következett be, mert Grandpierre Attila teljesen át akarta venni a zenekar irányítását, és egyéb olyan rossz döntések is közrejátszottak, amelyeket ugyancsak az énekes nyakába varrt. Nem tisztem megítélni, hogy kinek van igaza a sárdobálásban, meg amúgy sem érdekelnek a kulisszák mögött zajló dolgok, nálam csak a zene számít. Ha igaza volt Ipacsnak, ha nem, örömmel vettem, hogy egy új felállással ismét folytatta a zenekar, de a 2012-ben történt eseményeket hatalmas csalódásként éltem meg. Elhunyt Balatoni Endre Boli üstdobos, aki az egyik ős-tagnak számított, és még ebben az évben megjelent Veled haraptat csillagot! nagylemez egyáltalán nem tetszett. Ez volt az egyik pont, amelyiknél azt éreztem, hogy nekem nem kell az újjáalakult VHK, és nem szeretnék további kiadványokról sem tudni.
Aztán egy kicsit visszatáncoltam, mert mégis belefüleltem a 2016-ban kijött az A lélek mélyén EP-be, amely egy kicsit visszaadta az „életkedvemet”, mert ezt már jobbnak találtam, de ebben az esztendőben is tragédia kövezte a VHK útját: meghalt Németh László Fritz szólógitáros is, aki szintén meghatározó tag volt az együttesben, és nekem Fritz volt „a” gitáros. Nos, ekkor megint visszatért a negatív hozzáállásom, újra az a szkeptikus érzés kerített hatalmába, hogy fogok-e még egyáltalán új VHK-t hallgatni. Tovább süllyedt „életigenlésem” azzal, hogy időközben Molnár Lajos Lujó gitáros és Mestyán Ádám basszusgitáros is kilépett, akiket nagyon megkedveltem, és kedvenc VHK-korongomon, az Éden visszahódítása I.-en játszanak. Mi jöhet még? – kérdeztem magamtól. Hát az, hogy a sok csapás közepette visszatért Soós Lajos Szónusz, aki megint csak nem tegnap kezdte a VHK-ban, így ezt egyértelműen pozitívumként könyvelhettem el. Szónusz egyébként fretless basszusozik és vokálozik. Na, ezek után a semmiből érkezett meg ez a lemez. Mondhatni, erre az évre teljes „ős-káosz” telepedett az agyamra a zenekarral kapcsolatban, de ha már itt van az Életzuhatag, csak meg kell tudnom, hogy mi történik a mostani zenekarral, amelynek pontos felállásáról sem voltam tájékoztatva.
Az említett szereplőkön (Attila és Szónusz) kívül ezen az albumon Köles Vazul üstdobon játszik, Földi Tamás és Szűcs Antal Mór pengeti a gitárokat, Tóth Csenge (két dalban) és Sánta Kristóf kezeli a négyhúrost, Király Zoltán üti a dobokat, F.Irtl Melinda hegedűn húzza (vendégként három nótában).
Az évek alatt nem kevés cikk, interjú, film, írás, könyv jelent meg a VHK-val kapcsolatban, amelyekben rengetegen elmondták a véleményüket Grandpierre-ék muzsikájáról: hihetetlenül sokszínű és egyedi jelzőkkel illették a zenekart. Amit játszanak, az egyszerűen semmihez sem hasonlítható; zseniális dolgokat művelnek, és egyben annyira túlmutat mindenen, hogy emiatt sok ember gyomra nem veszi be. Szükségeltetik egy olyan megfoghatatlan valami, amelynek benne kell lennie azokban az emberekben, akik szeretik az együttest, mert akikben ez hiányzik, sohasem fogják megérteni muzsikájuk lényegét. Ez nem elitizmus, nem kiváltság, egyszerűen csak egy titokzatos módon beépített szenzor lép annál működésbe, aki elhivatott. Ez a bizonyos „lélek-enzim” veszi a jeleket, majd feldolgozza, és végül szétárasztja „teljes” életünkben.
Szóval, nem kezdem el felsorolni a VHK-ra utaló jelzőket, így tényként közölve: muzsikájuk a belső-ázsiai és a magyar népzenéből táplálkozik, ez ötvöződik a punk, a rock, az alternatív rock legjobb pillanataival, amihez egy jó adag sámáni, rituális zenét is hozzácsaptak. Nagyjából így lehetne leírni a VHK által játszott csodát, de még ez is kevés ahhoz, hogy tisztán képben legyünk. Ezt hallani kell és átérezni.
Na, hogy most már ennyi vívódás, csalódás, reménykedés után végre rátérjek az Életzuhatagra: nagyon kellemes meglepetés. Minél többet hallgatom, annál jobban bejön, és a fent felsorolt dolgok szellemében ez így még inkább elismerést vált ki belőlem. Elsőre azt hittem, hogy régi kiadatlan felvételeket ástak elő Attiláék. Mert igen, a lemez nagy erénye, hogy visszakanyarodik a korai érába, de úgy, hogy mégis mai az egész. Az Égzengés című dal, ami 2017-es élő felvétel az A38 hajóról, egyből egy zabolátlan, energiától feszülő zenekart mutat, és ez gyakorlatilag az egész lemezen végigfut. Lehet kicsit dallamosabb, visszafogottabb tempójú a dal, mint például az ezt követő Annyi, annyi érzés című, a vadság, az igaz szenvedély itt is ugyanúgy sarjad. Mit sarjad: burjánzik, szerteágazva nő ki a mindenségből.
A Löket rövid, de pörgős és szilaj VHK-szerzemény, a Túl sokat vártam pedig szintén egy koncertfelvétel, ezt 2018-ban játszották a Dürer Kertben, de ez eredetileg valóban egy ősrégi VHK-szerzemény. A Titokzatos élet kapcsolódik a legszorosabban a népzenéhez, mind Attila éneke, mind a gitárok által gerjesztett dallamok ezt vetítik ki. A Hajnal végre! úgy kezdődik, mintha a Tárulj világ! szólalna meg, de azért egy kicsit más, ám nyugodtan nevezhetjük ikertestvéreknek ezeket, majd a nóta közepén feltör egy Feltámadt kép-érzés is. Mondtam én, hogy visszakanyarodtak a korai időszakhoz. Ez az egyik kedvencem az albumról. A Vágtázó boldogság milyen is lehetne, mint egy – vágtázó boldogság. Sebesen száguldó életszeretet, ami tulajdonképpen az egész nagylemezre igaz, az „életigenlés” fogalmat Grandpierre Attila többször el is mondta az Életzuhataggal kapcsolatban.
Hogy bebizonyosodjon a sámáni énekekkel való rokonság, arra ott van a Haj, haj varázsdal, aminek nemcsak a dobokkal előadott zenei háttere, hanem a kántáló, kissé hipnotikus éneke (Szónusz lenne?) is erre utal. Ezt a dalt is nagyon kedvelem. Megint erős népzenei hatások járják át az A fények éjszakáját, az A Végtelen rohan Veled szembe! nótát talán nem is kell bemutatni, elég csak a címét elolvasni, és már tudjuk is, mi fán terem ez a szerzemény. Azt hiszem, ezt is simán odatehetjük a régi nagy klasszikusok mellé. A legvégén az A Mindenség ünnepe számmal megünnepelhetjük az Életet és az Életzuhatag lemezt. Egy kicsit levezető jellege van, de ekkora lendület és önfeledtség után ez teljesen rendben van, ráadásul így a változatosság hiányát sem lehet felróni.
Komolyan mondom, nem hittem volna, hogy ez az album ennyire tetszeni fog. Persze, a szövegek terén nincs semmi újdonság, mondhatjuk, Attila hozta a tőle megszokott, remek sorokat, zeneileg sem történt radikális váltás, de mégis van benne valami egészen megkapó és újdonság erejével ható jelleg, amitől nagyon is működik a dolog. Érezni, hogy az egész zenekar egy húron pendül, és teljesen magába fogadja ezt a nagyszerű muzsikát. Csak a legnagyobb elismeréssel kell szólnom a zenészekről, mert nem könnyű olyan művészek örökébe lépni, mint Boli, Fritz, Ipacs, Czakó, Lujó, de remekül helyt állnak. Örülök, hogy Attila is rájött, mi az ő igazi terepe, a lagymatag, érzelgős nóták nem állnak neki jól, és – bocsássatok meg nekem – a Vágtázó Csodaszarvas giccses pillanataival sem tudtam nagyon mit kezdeni. Az Életzuhatagon semmi ilyesmi nincs, csak hatalmas nóták. A pontszám nem is lehet kérdés:
Válasz írása