Erről a zenekarról két dolgot kel feltétlenül tudni. 1.) A legendás Bay Area-i színtér alapítói. 2.) Tőlük igazolt át Cliff Burton (R.I.P.) a Metallica-ba 1982-ben. A sztori ismert, az akkoriban formálódó, szárnyait bontogató csapat Los Angelesben csípte el élőben a Trauma-t, és figyeltek fel a veszettül headbangelő bőgősre. Egyből „be is akarták” szervezni a zenekarukba, azonban ennek az volt a feltétele, hogy Lars Ulrich-ék hajlandóak legyenek áttenni a székhelyüket San Francisco-ba. Hajlandók voltak, a többit pedig ismerjük. És persze van egy harmadik tény is: sajnos ők sem vitték semmire, az áttörés elmaradt, holott egy színvonalas lemez fűződik a nevükhöz.
Szóval, a zenekart Cliff Burton (ex-Agents of Misfortune, EZ-Street), Donny Hillier énekes (ex-Black Sunday Dream), Dennis Schaefer dobos, valamint George „Tiger” Lady és Michael Overton gitárosok hívták életre 1981-ben. Ekkoriban kezdett kialakulni a San Francisco-i öböl környékén a metal színtér, olyan csapatok bontottak vitorlát azokban az időkben, mint a Metal Church, az Anvil Chorus, a Leviathan, a Vicious Rumors, a Control, a Blind Illusion, a Sinister Savage (később Griffin) és az Exodus – egyszóval ott is pezsgett az underground élet.
A kvintett 1982-ben egy háromszámos demót készített, amiről a Such a Shame tétel került fel az ugyanabban az esztendőben megjelent Metal Massacre-válogatás második részére. Azonban nemcsak Cliff intett ezek után búcsút társainak, további tagcserékre is sor került: a basszusgitárt Lucas Advicula akasztotta a nyakába, Dennis Schaefer-t Kris Gustofson váltotta, míg Tiger Lady helyére Ross Alexander került. A jelentősen megváltozott tagság 1984-ben egy ötszámos demót rögzített, majd ezt követően jelentette meg a Scratch And Scream-et. A Metal Massacre-s szereplés nem eredményezett számukra szerződést a Metal Blade-del, így az album a Shrapnel Records gondozásában került forgalomba. A felvételek a Prairie Sun stúdióban zajlottak, a maszterizálást a Fantasy-ban végezték el, a végeredmény pedig az év közepe felé került a boltok polcaira.
Véleményem szerint a korongon hallható muzsika egy lassabb Exodus és a Griffin keverékeként írható le, azaz az anyag korai power/speed metalként definiálható. A nyitó The Day All Hell Broke Loose zakatoló, speed-es riffjei, tempói a korai Exodus-t idézik, a Michael Overton–Ross Alexander gitáros duó mániákus riffelése, szólói (ez az egész anyagra érvényes) nagyon hasonlítanak a Hunolt/Holt páros munkájára, ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy a nótában (illetve a lemezben) nincs meg az az erőszak, agresszió, nyerseség és gonoszság, ami a Bonded by Blood-ot jellemezte.
Ugyanúgy, mint Bay Area-i pályatársaikra, a Trauma-ra is komoly hatást gyakoroltak a NWOBHM-mozgalom csapatai, ezen belül is az Iron Maiden, hiszen Donny Hillier énekes hangja a fiatal Bruce Dickinson-t idézi. Az olyan középtempós, dallamos tételek, mint a Bringin’ the House Down, a címadó nóta vagy az In the End a Brit Heavy Metal Új Hullámának befolyásáról árulkodnak. Csakúgy, mint a Griffin, a lendületes kezdés után egy picit ők is visszavesznek a tempóból, és csak a közepén, a The Warlock-nál térnek vissza a speed témák, majd újra az Iron Maiden-es galoppozás következik. Amúgy a második demónak mind az öt tétele felkerült a lemezre, míg az elsőről egy sem.
A Lucas Advicula basszusgitáros és Kris Gustofson dobos alkotta ritmusszekció teljesítményét sem érheti panasz: megbízhatóan, feszesen hozzák az alapokat, ráadásul Lucas futamai nem tűntek el a keverésnél, kiválóan lehet őket hallani, nyersen, életerősen szólal meg a felvétel. Máig rejtély előttem, hogy a zenekar annak idején miért csak ezt az egy lemezt jelentette meg. Sokkal több volt ebben az anyagban (illetve magában a csapatban), nem beszélve arról, hogy jó időben voltak a jó helyen. Egy biztos, sosem húztak hasznot abból, hogy Cliff Burton egykoron erősítette őket, három év után szó nélkül eltűntek a süllyesztőben. Akkoriban már Glen Gordon kezelte a basszusgitárt, azonban a csapat nem vett fel új anyagot, és 1985-ben kimúlt.
A Shrapnel felkérésére 2013-ban tértek vissza, a Screath and Scream újrakiadását megtámogatandó. Az őstagságot napjainkban már csak Donny Hillier és Kris Gustofson képviseli (illetve tavalyelőtt csatlakozott hozzájuk az egykori Testament-basszer, Greg Christian), azonban a 2015-ös Rapture and Wrath és a tavalyi As the World Dies is azt bizonyítja, hogy bőven van még bennük szufla, abszolút van létjogosultsága a csapatnak a mai mezőnyben. A Scratch and Scream az elfeledett, kultikus speed/power korongok táborát gazdagítja, pedig ennél sokkal többet érdemelt volna. Remélem, valamilyen szinten kárpótolja őket a sors.
Leave a Reply