Nagyképűen úgy is fogalmazhatnék, hogy komoly elvárásaim voltak a Saint Vitus új lemezével kapcsolatban. Már csak azért is, mert azon kevés banda közé tartoznak, akikért feltétel nélkül és elfogultan rajongok, diszkográfiájuk számomra a hibátlanságot testesíti meg.
Az égvilágon semmi bajom nincs Scott „Wino” Weinrich-hel (nem is lehet, hiszen ő is örök kedvenc), de számomra a Saint Vitus énekese Scott Reagers, abszolút csúcsművüknek pedig az 1995-ös Die Healing-et tekintem. Az eredetileg Tyrant-ként (e néven egy próbatermi felvétel fűződik a nevükhöz), 1978-ban, Los Angelesben alakult zenekar (1981-ben vették fel a Saint Vitus nevet a Black Sabbath Vol 4. lemezén hallható Saint Vitus Dance dala után) tagságát, valamint hanghordozói magas minőségét illetően mindig is az állandóságot képviselte.
Több mint másfél évtizedig, tehát karrierjük első szakaszában a Dave Chandler gitáros, Mark Adams basszusgitáros, Armando Acosta dobos (R.I.P.) alkotta mag körül csupán az énekesek váltották egymást, soha nem volt jellemző rájuk az „átjáróház-effektus”. Scott Reagers (egyben alapító tag volt), Scott „Wino” Weinrich, Christian Linderson, őt váltva visszatért Scott Reagers, azután megint Wino, napjainkban pedig ismét Scott Reagers. A Die Healing-et a főnök, Dave Chandler eleve a Saint Vitus hattyúdalának szánta, de az élet úgy hozta, hogy a zenekar a későbbiekben is megőrizte aktivitását. (Nem akarok kötözködni, de nem értem, hogy miért a Wino–Chandler–Adams–Acosta felállást jelöli meg hivatalos honlapjuk classic line up-ként).
Hivatalosan 1996-ban oszlottak fel, azonban 2003. július 1-jén a Born Too Late-et rögzítő tagság egy koncertet adott a Chicago-i Double Door-ban. A fellépést rögzítették, és DVD-n piacra dobták; a kiadványt Chandler akkori zenekara, a Debris Inc. (amelynek az ex-Trouble, jelenleg The Skull bőgős Ron Holzner is a tagja volt) terjesztette. A bulit követően a zenészek útjai újra elváltak egymástól, hogy 2008-ban újra egyesíthessék erőiket, magyarán „újkori tevékenységük” 2008-tól datálódik. Újabb részletekre nem akarok kitérni, azokkal mindannyian tisztában vagyunk (koncert a 2009-es holland Roadburn fesztiválon, Armando Acosta sajnálatos halála, Lille: F-65, Mark Adams parkinsonos megbetegedése), a lényeg, hogy a Saint Vitus dolgozik, velünk van és egy új albumot adott ki. Rögtön hozzáteszem, hogy egy újabb mesterművet.
Gyanítom, hogy Scott Reagers harmadszori visszatérését nemcsak Wino drogos balhéinak köszönhetjük, azt a 2016-ban megjelentetett Let the End Begin… koncertanyag (1995. december 3., Köln, a Die Healing turné alkalmával rögzítették) is „szorgalmazta”. Részlet a 2014-es sztoriból: „Először is szeretnék bocsánatot kérni az összes Saint Vitus-rajongótól, a zenésztársaimtól és a stábunktól, amiért rossz döntést hoztam, és emiatt ki kellett hagynom a Born Too Late harmincöt éves jubileumi európai turnéjának utolsó hat állomását” – áll Wino nyilatkozatában. – Teljes mértékben vállalom a felelősséget a cselekedeteim következményéért. A zenekar többi tagja és a stábunk nem tudott róla, hogy illegális anyagokkal élek. Őszinte voltam a hatóságokkal, és tizenhat nap elzárást kaptam, amibe beszámítják azt a hármat, amit a letartóztatásom után már letöltöttem. Azokban a napokban magánzárkában voltam, nem olvashattam, nem írhattam semmit, és kizárólag kenyéren és vízen tartottak. Ezt leszámítva a norvég hatóságok szívélyesen és tisztelettel bántak velem.”
Wino elismerte, amit egyébként a történtek fényében bajosan is tagadni: hosszú évek tisztaságát követően ismét drogozni kezdett. „Több termékeny, józan év után, a majdnem folyamatos turnézás keménysége és életem fordulatai oda vezettek, hogy olyan függőségem alakult ki, amely káros az egészségemre, és most már a szabadságom rovására is megy. Most, hogy már nem turnézunk, elkezdtem kezelésre járni. A küzdelem folytatódik.”
Henry Vasquez dobos 2009 óta tagja a bandának, míg az új basszusgitáros, Patrick Bruders (Down, Outlaw Order, ex-Crowbar, Goatwhore) három évvel ezelőtt csatlakozott a Saint Vitushoz – Reagers és Chandler mellett velük vált teljessé a jelenlegi felállás.
Ami pedig a dolgok érdemi részét illeti, az együttes eddigi legkísérletezőbb, legváltozatosabb albumát adta ki. Előrebocsátom abbeli félelmemet, hogy a korong címe egyfajta öndefiniáló jelleget ölt; tartok attól, hogy ez lesz tőlük az utolsó anyag. (Ne legyen igazam.) Zeneileg, hangulatilag mindenképpen változatos a mű, ugyanakkor ízig-vérig Saint Vitus a végeredmény. Ahogy a nyitó Remains-ben megszólal Dave Chandler gitárja, az önmagáért beszél, hiszen instrumentumának hangzása nemcsak a doom, hanem az egyetemes heavy metal színtér szimbóluma, jellegzetessége, egyszerűen képtelenség összekeverni bárkiével. Noha technikailag nem feltétlenül a legtechnikásabb bárdistáról beszélünk, az elvitathatatlan, hogy az egyik legegyedibb, legkarakteresebb játékosról van szó. Azt sem hallgathatom el, hogy Pat Bruders basszusfutamai ugyanolyan markánsak, mint anno Mark Adams-éi, a végeredményt és a sound-ot tekintve meghatározó szerepet tölt be a basszusgitár.
Az A Prelude to… fülledt, borult tétel, a Wormhole és a Last Breath akkora korai Black Sabbath, mint ide Lacháza, a 12 Years in the Tomb szimplán zseniális (nem mellesleg, a cím önmagáért beszél). Lendületes, zakatolós darab a Bloodshed, békabrekegéssel és egyéb effektekkel kombinált nóta a City Park, míg a záró Useless egy másfél perces hc/punk durvulás, ami nem meglepő annak ismeretében, hogy annak idején a Black Flag-góré, Greg Ginn által létrehozott SST Records-hoz tartoztak, valamint hogy 1987-ben feldolgozták a legendás hc/punk banda Thirsty and Miserable nótáját. (Nem beszélve arról, hogy a korai időkben a két csapat együtt turnézott, illetve a jelenlegi promófotókon Scott Reagers Dead Kennedys-pólóban feszít). A Heavyhead Recording-ban felvett lemez telten, öblösen, „Saint Vitus-osan” szól, a rajongóknak semmi okuk nincs a fanyalgásra.
Jelenleg ott tartok, hogy az év lemezéről gépelem írásomat, egyrészt azért, mert abszolút kedvenceim, másrészt, mert zseniális alkotást hoztak létre, harmadrészt pedig azért, mert félő, hogy utolsó anyagukat hallom. (Ahogy fentebb említettem, ne legyen igazam.) Annyi kérésem van a csapat felé, hogy még legalább tíz évig ebben a felállásban tartsanak ki, és további, ehhez hasonló, remek kiadványokkal örvendeztessenek meg bennünket.
Leave a Reply