Colyval nem olyan rég felelevenítettük a kezdeti időkben egy párszor felbukkanó Ráhallgató rovatot, de egy kicsit módosítottunk a koncepción, mert úgy írtunk ismertetőt párban, hogy egy-egy nagy kedvencünket „megcseréltük”, és a másikunk mondott véleményt az adott albumról. Legutóbb két nagy név került terítékre (a The Cult és a Pink Cream 69), a folytatásban kevésbé ismert zenekarok műveivel kapcsolatban osztjuk meg veletek benyomásainkat.
The Nymphs: The Nymphs (1991)
Majdnem jubileumi ismertetőt is lehetne gépelni erről az albumról, de 28 évével mégsem illik ide. Viszont Coly már többször is írt erről a zenekarról és egyetlen nagylemezükről, minden más okból kifolyólag (Házi kedvencek, Csajok a csúcson). Ha azt vesszük, a Süllyesztő rovat sem lenne mellélövés, mivel egy rendkívül sikeres bemutatkozás után nem sokkal szétszéledt a banda, és tulajdonképpen csak ez az egyetlen album maradt fenn az utókor számára (volt egy EP is), de most ez sem játszik, hanem ismét ütköztettük nagy kedvenceinket Coly-val, így Ráhallgató rovat-cikk lett belőle. (Ha megnézzük a megjelenés évét, a 90S címke is stimmelne, de most már inkább hagyom a kategorizálást, nem ez a lényeg. 🙂 )
Coly már többször rágta a fülemet, hogy meg kellene ismernem ezt a nagylemezt, én pedig mindig halogattam a dolgot, de végül beadtam a derekam, sőt, én javasoltam a The Nymphs-t, amikor arról eszmecseréltünk, hogy melyik általunk nem ismert albumokat hallgatnánk meg, és írnánk róla valamit. Szóval, a The Nymphs nevezetű együttes azonos című lemezét pörgettem le néhányszor, és most erről fogok véleményt alkotni.
Azt kell mondjam, az első pár belefülelés után még nem annyira tetszettek a dalok, de Inger Lorre énekesnő hangja kapásból megfogott. Nem hagytam annyiban a dolgot, további ismerkedések után már egészen bejött a nimfák lemeze, de érdekes módon, mostanra egy picit meguntam. Pedig nem egysíkú dalok sorakoznak az albumon, de valahogy mégsem érzem azt, hogy teljes mértékben ez lenne az én zeném. Pedig ilyesmi stílusban bőven van kedvencem. És milyen skatulyáról is beszélünk? Coly ezt is leírta cikkeiben: a The Nymphs úgy grunge zene, hogy mégsem az. Sokféle hozzávaló kavarog boszorkánykonyhájuk üstjében, amiből kiforrt a saját stílusuk: én leginkább rockzenének hívnám, amiben vannak blues- hatások is (mondjuk, ez pont igaz a grunge-ra is). Leginkább az extravagáns „frontasszony” miatt mondom ezt, mert engem a hangja, az előadásmódja Janis Joplin-ra emlékeztet. Inger egyáltalán nem utánozza a legendás énekesnőt, de rengeteg párhuzamot véltem felfedezni kettejük között, és ez inkább dicséret, mint kritika. Kiválóan énekel, a hangja tele van érzelemmel, túlfűtöttséggel, keserűséggel, de ott van a megbotránkoztatás és a kívülállóság érzete is. Pont, mint a ’60-as években, csak ez majd’ három évtizeddel későbbre vetítve. Modern blues, ha már engem kérdeznek.
Mindenképpen ki kell emelnem a 2 Cats című nótát, ebben különösen tetszenek Inger dallamai, de ugyancsak miatta emlékezetes az Imitating Angels is, mert ebben is kiválóan átjön az egyedi hangulat. A Supersonic lehetne akár Iggy Pop vendégeskedése miatt is nevezetes, de nem ő játssza a főszerepet, hanem – milyen meglepő – Inger kisasszony. A pálmát nálam a The River című dal viszi, ebben vannak a legnyilvánvalóbb blues-hatások (nem csak a herfli miatt), a csaj éneke meg egyszerűen zseniális. Azért jár egy vállveregetés a zenészeknek is, nem csak Inger villog, hanem ők is nagyon ráéreztek valamire. Szóval, ez egy kiváló album, talán mondhatom azt, rövid távon nagyon bejön.
Hát, nem is tudom, mi lett volna, ha tovább tudták volna folytatni. Egy igen erős kiadó is mögöttük állt (Geffen), szóval minden adott volt a kiugráshoz, szerintem egy Soundgarden-szint meglett volna. Aztán lehet, hogy azért hagyták abba, nehogy túl nagy sztárok legyenek. Ki tudja, mindenesetre ajánlom minden zenehallgatónak, aki vevő a jóféle rockzenére.
Zozzie
*
Vintersorg: Cosmic Genezis (2000)
Alapvetően nem vagyok szimfonikus poszt-apokaliptikus rénszarvas-daráló extrém harcos-pogány skandináv-félszigeti metal hívő, kivételek természetesen mindig voltak és lesznek. Mindenesetre nem ilyen zenékkel kelek és fekszem, mint Zozzie: most is kaptam tőle házi feladatnak egy svéd és egy finn bandát (plusz egy angolt, de az tévedés lehet). 🙂
A Vintersorg-gal kezdtem az ismerkedést, és milyen jól tettem! Aki esetleg nem ismerné őket, 1996 óta léteznek ezen a néven, és az eltelt időben igen aktívak voltak, a termésük tíz nagylemez (plusz egy EP), amelyek közül a Cosmic Genesis a harmadik a sorban. A többes szám használata esetükben csak félig-meddig indokolt, hiszen a Vintersorg a multiinstrumentalista Andreas Hedlund projektje: alapvetően ő énekel, gitározik, (2015-ig ő is basszusgitározott), játszik billentyűs hangszereken és a dobprogramok nagy részét is ő írja.
Éppen a Cosmic Genesis felvételeit megelőzően, 1999-ben talált rá stabil zenésztársára, Mattias Marklund gitárosra, akinek játékát azóta valamennyi lemezen hallhatjuk. Négy évvel ezelőtt pedig a bőgős Simon Lundström-mel bővült trióvá az alapcsapat. Mellettük alkalmi sessionmuzsikusok és Cia Hedmark énekesnő vendégeskedik az egyes albumokon (itt Nils Johansson segített be a programozásba és játszik billentyűs hangszereken).
Hedlund és kislétszámú csapata progresszív viking/folk metal-t játszik; hogy stílusuk az elmúlt évek során mennyiben változott, nem tudom megmondani, de a Cosmic Genesis-en a dallamos ének dominál, amit időnként vált csak fel némi toroktisztító hörgés. A kevés általam ismert, hasonló stílusban tevékenykedő északi csapat közül az Edge of Sanity, a Therion és az Amorphis jutott eszembe a Vintersorg zenéjéről, a frontember hangjának egyes tónusairól pedig a korai Blind Guardian. (Hidegfém-hívők nálam nyilván ezerszer pontosabban be tudják lőni a csapat helyét a palettán.)
Zozzie a dallamos ének kapcsán gondolhatott rám, amikor ajánlotta a lemezt, de bevallom őszintén, az anyag eleje kezdetben nem lelkesített fel: elég távol áll tőlem ez a szintivel megtámogatott, nordikus melankólia. Ma viszont, sokadik hallgatás után már a nyitó Astral and Arcane is bejön. Úgy sejtem, konceptalbummal állunk szemben, legalábbis az „A oldal” nótáit valamiféle sci-fi tematika fogja egybe. A lemez további érdekessége, hogy itt jelentek meg először az angol nyelvű dalszövegek (amelyek aztán még további két korongon kaptak helyet, Andreas 2007-ben ismét svédre váltott, és máig megmaradt anyanyelvénél).
A skandinávok a harmadik számmal vettek le a lábamról (A Dialogue with the Stars), mondhatnám hogy ez lett tőlük a kedvenc dalom, de a címadó nóta is ugyanúgy az első ligába tartozik nálam; sőt, talán utóbbi a legjobban kidolgozott, epikusságában is legkerekebb szerzemény a lemezen.
Az Om regnbågen materialiserades-t Hedlund az anyanyelvén adja elő, de ez sem hat idegennek. Az Ars Memorativa szintetizátorfutamaiban a szovjet idők kocsmarockjának hangulata bukkan fel. A Uriah Heep nagy kedvencem, úgyhogy a Rainbow Demon interpretálásáért is piros pont jár (kettő járna egy hasonlóan nívós dalért helyette). A Naturens Galleri szintén svéd esztrádja is a kedvenceim közé tartozik: egy kicsit punk, egy kicsit pop, egy kicsit alter, de azért a metalos keménység is megvan benne.
Nem fogok kapkodni a többi Vintersorg-lemez után, de Zozzie legutóbbi három ajánlata közül egyértelműen ez az anyag került a legközelebb hozzám.
Coly
Leave a Reply