A ’80-as évek közepén lezajlott német thrash forradalom roppant komoly hatást gyakorolt az akkori undergroundra. Függetlenül attól, hogy a másodgenerációs zenekarok (Deathrow, Assassin, Violent Force, Exumer, Vendetta, Paradox stb.) már korántsem tudtak akkora sikereket elkönyvelni, mint a Destruction-Kreator-Sodom trió (gondoljunk csak arra, hogy nekik sikerült eljutni az Egyesült Államokba), azért ők is hozzátették a magukét a folyamatok kialakulásához, a thrash metal népszerűsítéséhez.
Kétségtelen, hogy ennek a hullámnak a legbrutálisabb képviselője a Wolfsburg városában létrejött Protector volt. Az 1986-ban alakult zenekart Michael Hasse dobos (R.I.P., ex-Death Attack, később Heritage), Michael Schnabel basszusgitáros (később ő is Heritage) és Hansi Müller gitáros hozták össze, akik ebben a kezdeti periódusban, még az év novemberében egy kétszámos demót (Protector of Death) rögzítettek a White Lines stúdióban. Ezt követően csatlakozott hozzájuk Ede Belichmeier basszusgitáros (aki utóbb az Anxiety-ben tűnt fel), valamint Martin Missy énekes (ex-Spitfire, Golgotha, Inzest), létrehozva ezzel a Protector klasszikus felállását.
Különösen a vokalista belépése volt perdöntő, ugyanis Jeff Becerra-t (Possessed) idéző hangja alapvetően nyomta rá a bélyegét a zenekar muzsikájára, mintegy death metalos élt adva zenéjüknek, ezen felül pedig vaskos, brutális hangzásuk is megkülönböztette, kiemelte őket a futószalagon érkezett német thrash csapatok tengeréből. Ha úgy tetszik, mindkettő a Protector védjegyéül szolgált.
Mind a Golem, mind az Urm the Mad album underground klasszikus, azonban Martin Missy 1989-es kiválása megtörte lendületüket, legalábbis véleményem szerint, ennek ellenére későbbi kiadványaik (immár Oliver Wiebel-lel a mikrofon mögött) a maguk módján szintén megállták a helyüket, mi több, pályafutásuk első korszaka 2003-ig datálható. A The Heritage (1994) lemezen doboló Marco Pape volt az, aki a Protectort életben tartotta, noha mellette az eredeti felállásból senki nem volt jelen. Ténykedésük egy demóban (Resurrected – 2000) és ritka élő fellépésekben merült ki; igazából 2003-ban indult be újra az együttes szekere.
Egyrészt a svéd I Hate Records tett sokat azért, hogy a zenekar ne tűnjön el a feledés homályában, hogy a legenda, a kultusz továbbra is éljen a köztudatban, hiszen a 2003-as Echoes from the Past és a 2005-ös Ominous Message of Brutality válogatások (rajtuk a korai Protector összes felvételével) újra a csapatra irányították a reflektorfényt (a Welcome to Fire – 2006, valamit a Kain and Abel – 2010 kompilációkról már nem is beszélve). Másrészt pedig 2006-ban az énekes életre hívta – Martin Missy and the Protectors néven –feldolgozásbandáját. A névből világosan kiderül, hogy régi Protector számokat adtak elő, valamint 2008-ban részt vettek az In the Sign of Sodom – Sodomaniac Tribute anyagon a Sepulchral Voice-szal.
2011 augusztusában a banda egy négyszámos demót (The Return of Thrash and Madness) rögzített, amely ugyanazon év október 8-án Protector név alatt jelent meg – azóta beszélünk a zenekar újjászületéséről. Mi több, a tagság sem változott az említett dátum óta, immár nyolc éve Mathias Johansson basszusgitáros/énekes, Carl-Gustav Karlsson dobos, illetve Michael Carlsson gitáros a társai a régóta Stockholmban élő Missy-nek. Folyamatosan aktív, szorgalmasan dolgozó alakulatról van szó, hiszen jelenkori munkásságuk eddigi gyümölcse két split EP (In the Vein of Blackened Steel – 2012, a német Erazor-ral, illetve Merciless Metal Onslaught – 2013, a szintén német Ungod-dal) és két nagylemez (Reanimated Homunculus – 2013, Curse and Coronated – 2016), és kiadójuk, a High Roller Records is biztos pont az életükben.
(A csapat megrögzött fanatikusainak, gyűjtőknek ajánlom figyelmébe a 2012-es Wolfsburg Edition, a 2016-os 3×Tapes szetteket, a 2017-es Live ’89 koncertalbumot, illetve az Apocalyptic Revelations box-ot.)
Amint látható, a csapat ráállt a háromévenkénti lemezkészítésre, így idén már a harmadik, „modern kori” Protector-anyagot vehetjük kezeink közé. Valljuk be őszintén, egy egykoron kultikusnak számító, eltűnt, majd újjáalakult zenekar napjainkban készített alkotásait nincs értelme összevetni egykori műveivel. Erre az egyik legjobb példa a Possessed és a Protector friss kiadványa. Azért nincs értelme a múlthoz viszonyítani, mert azt az érzést, hangulatot úgysem tudják visszaadni, teljesen más korban élünk, rengeteg minden változott meg az óta, de ezt a zenészek is jól tudják. Maximum arra vigyáznak, nehogy porig (gy)alázzák dicső múltjukat, az emlékeket.
Ahogy a Possessed, úgy a Protector esetében sem számíthatunk csodára, eget rengető újdonságra, viszont mindketten nagyon korrekt, rendesen megdörrenő, és ami a legfontosabb, jó dalokkal teli lemezt tettek le 2019-ben a metal színtér asztalára. Missy-ék két fázisban rögzítették a Summon the Hordes-ot: a zenét tavaly október 4-11. között, a berlini Phonostudio Johannisthal-ban, míg az éneket október 20-21. között a stockholmi Wolfden stúdióban vették fel.
A muzsika legnagyobb erénye, azon túlmenően, hogy teljes mértékben megidézi a ’80-as éveket, hogy Martin Missy előadása semmit nem veszített brutalitásából, hangja semmit sem fakult, kopott az eltelt esztendők folyamán. A váltásokkal tarkított szerzemények a Golem/Urm the Mad-korszakra utalnak, sőt a nyitó Stillwell Avenue, a Steel Caravan, valamint a Three Legions riffelése a korai Destruction-t juttatta eszembe. Ős, klasszikus thrash/death metalról beszélünk, amelyben kerülik a monotonitást; az intenzív riffelés, a ritmusok közé lassabb, szaggatott témákat is ágyaznak, ahogy az például a Realm of Crime-ban, a Two Ton Behemoth-ban, a címadó szerzeményben vagy a Meaningless Eradication-ben is tetten érhető. Kivételt talán csak a The Celtic Hammer képez, amely egy végig középtempóban menetelő, kimért tétel, míg a záró Glove of Love valamivel több, mint másfél perces zúzása a Space Cake-re és a Molotov Coctail-ra emlékeztet. A hangzást illetően sem lehet okunk panaszra: vastagon, arányosan, telten szólal meg a lemez, abszolút kielégíti a stílus rajongóinak elvárásait.
Ahogy a Possessed, úgy a Protector is beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, egy szemernyit sem csalódtam a Summon the Hordes-ban. Remélem, az október 1-jei koncert is remek szórakozást nyújt majd.
Leave a Reply