Dying Gorgeous Lies: The Hunter and the Prey (2019)

Léteznek olyan zenék, amelyekben nincs semmi eget rengető, mégis beakadnak nálunk, újra és újra hallgattatják magukat. Számomra ilyen volt tavaly a Motör Militia World in Flames című lemeze, idén az új Exumer, és most a német Dying Gorgeous Lies legfrissebb anyaga. Utóbbi annyira megfogott, hogy gyorsan a csapat előző két albumát is beszereztem, és azóta is mindhárom korong pörög nálam.

Hogy mitől működik ez a muzsika? Nem tudom. A bajorországi Kulmbach-ban, 2009-ben alakult ötös thrash metal-t játszik; a mikrofon mögött a kezdetek óta ugyanaz a hölgy, Lisa „Liz Gorgeous” Minet áll, akinek orgánuma nem marja fel úgy a betont, mint, mondjuk, az Arch Enemy-s Alissa White-Gluz-é, de a koncertek után valószínűleg neki is szüksége van egy kis hangszálakat regeneráló toroköblögetésre.

A csapat eddigi pályafutására a zenei útkeresés volt jellemző. Míg 2011-es bemutatkozó albumukon, az Insanitarium-on a mostaninál szelídebb húrokat pengettek, a négy évvel későbbi First World Breakdown-on átestek a ló túloldalára: akkor egy túlságosan is tömör, változatosnak egyáltalán nem mondható anyag született. Mostani produkciójuk a kettő között egyensúlyoz, méghozzá jó érzékkel: megmaradt a keménység, ugyanakkor a refrének egy része jegyezhető, a gitárosok időnként ügyes szólókat pengetnek, az eddigieknél többször hallhatunk markáns basszuskiállásokat, hol önmagukban, hol pedig dobkísérettel, Lisa énekét körüludvarolva.

Az együttes – saját honlapja tanúsága szerint – az elmúlt időszakban hatfősre bővült: az előző két lemezen játszó Bernd „E. Burned” Stübinger gitárost Just’ In Sane váltotta, és Janna „Jay`na D” Stolle személyében egy billentyűs, sampler-es hölgyet is bevettek a csapatba. A többiek – Marcel „Mashl J.” Völkel gitáros, Sascha „Buzz’D Joe” Schulze basszusgitáros és Stephan „J.J.” Straubinger dobos – viszont régi motorosok, szinte a kezdetektől oszlopos tagjai a csapatnak.

Az új lemez intrója (From the Ashes) mintha egyfajta visszautalás lenne az Insanitarium nyitó nótájára (DGL). Az ebből kinövő Hellfire sem rossz dal, különösen a gitárszóló sikerült mívesre, ám az első komolyabb gyomrost az ezt követő We Are the Apocalypse adja, és a My Revolution Day sem hagyja magához térni a megroggyant hallgatót. A zenének kifejezetten jót tesz, plusz színt visz bele az alatta szinte láthatatlanul feszülő szinti-alap. Az anyag közepe érzésem szerint egy kicsit ellaposodik, de aztán utolsó lendületből még jön a lemez fénypontja, a Greetings from Aleppo, amit nagyon odaraktak, olyannyira, hogy a dal már-már himnuszi magasságokba emelkedik. Ha koncertre mennék, ez a nótát várnám tőlük a leginkább. Ebben is előtüremkedik az öblös basszus, ahogy a záró Sweet Taste of Lies-ban is elhallgatnak néhány sor erejéig a gitárok. Előttük viszont még ott van a Beast Mode, amely ugyancsak egy összetett, izgalmas tétel.

A nóták többsége, mint mondtam, nem elég karakteres ahhoz, hogy egyből beépüljön a memóriába, ezért sokadszorra is újszerűnek hat (egyelőre). És mivel Völkel-ék a hangütést, a hangzást is jól eltalálták, szívesen veszem elő újra és újra a lemezt. Egy próbát mindenképpen megér, sőt, a gyanútlan hallgatónak akár még meglepetést is okozhat a Vadász és Prédája.

A cikk szerzője: Coly 894 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*