Uhh, ez kemény cikk lesz. Már régóta készülök rá fejben, de sokáig halogattam, hogy elkezdjem megírni ezt a lemezismertetőt. Nem könnyű erről a hosszú korongról bármit is mondanom, mert annyira közel áll hozzám, hogy az már veszélyes. Ha jobban belegondolok, nevezhetném az abszolút kedvencemnek is, bár nehezen tudok rangsorolni az igazán nagy favoritokon belül, de az biztos, hogy a M. Pt. 2: Scenes… kiemelt helyet foglal el azok között, amelyeket zseniális kiadványnak tartok, tehát úgy vélem, egy nüansznyi hiba sincs benne, végig tökéletes muzsika hallható a hanghordozón.
Tudom, minden Dream Theater rajongónak más és más a csúcs, ami egyáltalán nem baj, sőt, ez azt jelzi, hogy Petrucci-ék rengeteg nagyszerű albummal örvendeztettek meg bennünket, amióta felbukkantak a színen, így bőven lehet válogatni a jobbnál jobb lemezek sorából. Én már a kezdetektől figyelem a csapat munkásságát, a debütálással (When Dream and Day Unite) hihetetlen jól megalapozták karrierjüket, majd az énekesváltás sem törte meg őket, így az Images and Words-szel újabb rajongókat toboroztak, hogy aztán az Awake-kel már hatalmas sikereket érjenek el. A vízválasztó harmadik lemez után egy kicsit „elszállt” a banda, néhány arc úgy érezte, hogy ha slágeresebb irányba terelik a srácokat, eljöhet a Kánaán is, ezért az öttagú zenekarra nyomást gyakoroltak, rávették őket, hogy közérthetőbb, slágeres(ebb) zenét írjanak, ennek nyomán megszületett a Falling into Infinity, amit az akkorra már komoly tömegűre hízott tábor nem igazán tolerált, sokan csalódásként élték meg a negyedik albumot. Így van ez, ha a kiadók, az okostojás producerek, menedzserek, stb.-k (már bocsánat, de Desmond Child nevétől kiráz a hideg) beleszólnak a zenekar dolgaiba, mivel annak sosincs jó vége. Egyébként, érdekes módon nekem ez az album is tetszett, de azt vallom, hogy ezt nem lett volna szabad Dream Theater néven megjelentetni.
Egészen biztos, hogy az együttes is rájött, hogy ez az út nem járható, de leckének mindenképpen jó volt, mert a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory-val újra a helyes vágányra tértek. Mit helyes vágányra, rátaláltak a leggyorsabb mágnesvasút-sávra, amin elszáguldottak az akkori mezőny mellett. 1999-et írtunk, nem kevés ütős album jelent meg abban az időben, de a Dream Theater utat mutatott több bandának is, hogy miként kell átlépni a kétezres évekbe. Természetesen ezt csak képletesen értse mindenki, volt akkoriban is jó néhány előremutató nagylemez, nem kellett mindenkit „noszogatni”, de az biztos, hogy az amerikai banda hatalmasat dobott ezzel a kiadvánnyal, rásegítve a fémzene újabb tündökléséhez. Mert ami ezen az albumon elhangzik, számomra a zenei művészet esszenciája és csúcsa, amivel a kétkedőkre rácáfoltak a heavy metal halálával kapcsolatban – bár abban az időben már „exhumálták” a fémzenét.
Mint mondottam, nagyon közel áll hozzám a Scenes…, ennyire mélyen megérintő album nem sok van az életemben, és el is mesélem, miért. Senki ne haragudjon meg, de a korong hallgatása közben rengeteg érzelem kavarog a lelkemben, sok személyes eseményt idéz meg, amelyek nagyon fontosak számomra. A lemez sztorija olyan témát boncolgat, ami szerintem igen érdekes, és gondolatokat ébreszt – legfőképp a halál és az ahhoz kapcsolódó dolgok körében. Aki veszített már el nagyon közeli rokonát, kedvelt ismerősét, az tudja, miről beszélek. Sajnos, a szüleim már elhunytak, egyik nagyanyám, nagyapáim sem élnek, és néhány igen jó barátom is eltávozott már. És ha felteszem ezt az albumot, mindannyian eszembe jutnak, mert a muzsika és a szövegek hatására sokszor feltolulnak az emlékek velük kapcsolatban. Néha én sem értem, miért pont ennek a lemeznek a hatására, de ez így van jól.
A Metropolis Pt. 2… egy koncept album, a történet középpontjában egy gyilkosság áll, amelyet egy szerelmi háromszög övez, de az egészben az a legkülönlegesebb, hogy a főszereplő ezt egy hipnózisban éli végig, amelynek során kiderül, hogy előző életében az a lány volt, aki áldozatul esett a gyilkosságnak. A sztori nem egy átlagos sémán alapul, sok furcsa és érdekes dolog derül ki menet közben, valamint a tragikus esemény sem hétköznapi módon fejeződik be – feltehetőleg mégsem úgy volt minden, mint ahogy azt végig hittük. Számomra viszont a legfontosabb üzenet az, amikor Nicholas, a főszereplő rájön arra, hogy az élet nem ér véget a halállal, és ekkor találja meg önmagát, és megnyugszik a lelke. Ahogy az egyik kedvenc nótám címe is mondja: The Spirit Carries On. Egyébként ebben a dalban még női gospel kórus is van, csak hogy valamit végre a zenéről is mondjak.
Zenei szempontból, azt hiszem, nevezhetjük a progresszív rock/metal egyik mérföldkövének, mert annyi remek témát illesztett össze a zenekar, amelyekből jobbnál jobb dalok kerekedtek ki. Lehet gyönyörű és szívbemarkoló lírai nóta (Through Her Eyes, The Spirit Carries On) vagy hosszú és sok váltással felszerelt zenei utazgatással bíró tétel (Beyond This Life, Home, Finally Free), a végeredmény mindig ugyanaz: egytől-egyig kiváló. Érdekesség, hogy a Metropolis Pt. 2 eredetileg egy hosszú nóta volt, amit a Falling… idején rögzítettek demón, de arra az albumra nem került fel (nem véletlenül), viszont számos, itt szereplő dalnak tartalmazta az alapjait, és ebből terebélyesedett ki a teljes nagylemez. A Metropolis Pt.1: The Miracle and the Sleeper, amely az Images and Words albumon található, szintén inspiráló jelleggel bírt, sőt, az egyik szövegrészlet a címbe is beépült, valamint a történetében is felbukkan a Csoda és az Alvó, mint szereplők (ez is egy érdekessége a sztorinak).
Jót tett a bandának Jordan Rudess billentyűs érkezése, vele mintha megújult volna a zenekar, témái teljesen másként szólaltak meg, mint Derek Sherinian-é vagy Kevin Moore-é, amivel nem kisebbítem az elődök érdemeit, egyszerűen Jordan-nel más színezetet kapott a Dream Theater, ami jól jött ennek a korongnak a zeneiségéhez. Sokszor dzsesszbe hajló futamai védjegyei a zenésznek, de ha nem villog szólóban, akkor is remekül aláfest a háttérben, vagy gyönyörűen kíséri zongorán az éneket a lírai pillanatokban.
John Petrucci gitáros-zseni sem véletlenül lépett be a kiválasztottak körébe (értsd: szakmai elismerés), a korábbi lemezeken bebizonyította, hogy óriási zenész, de amit a Scenes from a Memory-ra összelapátolt, az elképesztő. Hogy Dávid Laci kollégámat idézzem, minden van, mint a búcsúban: finom és érzelmes akusztikus pengetésektől a gitár nyakán ujjaival ezerszer virtuózan végigszánkázott szólóin át a keleties dallamokat is előhúzó (Home) témákig; de arról sem feledkezett meg, hogy ő egy heavy metal gitáros, így méretes riffek is részét képezték a repertoárjának (ugyancsak Home vagy az instrumentális Dance of Eternity). De igazából minden nótát fel lehetne sorolni, mert ezek a jegyek mindben benne vannak, annyira változatos és összetett gitározással teli mindegyik szám.
James LaBrie énekest sokan nem kedvelik magas hangja miatt, de mindenkinek el kell ismerni, hogy ő is kiválóan teljesít. Hibátlanul énekel, remek dallamokat hoz, és hangja rengeteg érzelmet sugároz. Leginkább John Myung kap kevesebb figyelmet, mint általában a basszusgitárosok, pedig ha jobban megfigyeljük a bőgőt, játékában számos finomságot és fifikás témát észrevehetünk. Direkt hagytam a végére Mike Portnoy dobost, aki későbbi távozásával rendesen felkavarta az állóvizet, pedig a zenekar motorja, dalszerzője volt; az ő összetett és precíz játékára sincsenek szavak. Ennek az embernek, úgy tűnik, annyi keze van, mint Sívának, időnként nem is értem, hogy lehetett ezt az albumot feldobolni, és a dalokat élőben eljátszani. Ha meg is oszlanak a vélemények a személyiségével kapcsolatban, kétségtelen, hogy az ütősök krémjéhez tartozik.
Zárásként mit is mondhatnék? Az én életem biztosan szegényebb lenne a Scenes… nélkül. Bármikor, bárhol elő tudom kapni, mindig mutat újat, mindig ugyanúgy szíven szúr. Ha olyan embernek kellene megmutatnom egy lemezt, aki szerint a metal csak őrjöngés, tuti, hogy ezt dörgölném az orra alá. Mert ez akkora zene, mint… (ide valami hatalmas dolog illik). De egyébként, aki nem kedveli a metal-t, meg sem érdemli, hogy hallja ezt a csodát.
Leave a Reply