A Diamond Head, mint a NWOBHM-mozgalom egyik első képviselője, elég sajátos pályát tudhat a magáénak. Az 1980-ban önerőből kiadott Lightning to the Nations lemez a korai brit metal egyik gyöngyszeme, keveredik rajta a Black Sabbath riff-központú megközelítése a punk zene friss energiájával, tempójával. Egy igazi kultikus alapmű, amelynek egy-két dala talán egy kicsit meg is előzte a korát. Ez a lemez igen magasra rakta a lécet, sokak szerint Brian Tatler-éknak nem is sikerült átugraniuk egyetlen azóta készült albumukkal sem. Szerintem ez nem igaz, személy szerint a folytatást, az 1982-es Borrowed Time lemezt is ugyanolyan erősnek érzem; ugyan valamivel epikusabb, helyenként lazább a rajta hallható zene, de semmiképpen nem gyengébb az elődjénél.
Egy évvel később, a Canterbury lemezzel sajnos sikerült egy komoly baklövést elkövetniük, letértek a heavy metal ösvényéről. Az album stílusok között csapongó, szintetizátorokkal kacérkodó zenei világa határozott ellenállásba ütközött a rajongók részéről. Nem sokkal később fel is oszlottak, és ez talán örökre így is maradt volna, ha egy bizonyos amerikai zenekar, élén egy dán dobossal, nem dolgozta volna fel néhány korai dalukat.
Ahogy, gondolom, a legtöbb Diamond Head-rajongó, jómagam is a Metallica révén ismerkedtem meg a zenekarral, amiért nem lehetek elég hálás Lars-éknak. Emlékszem, annak idején mennyire kikészített az Am I Evil? és a The Prince Metallica-féle verziója, azonnal tudni akartam, kik az eredeti elkövetői ezeknek a remekműveknek. Amikor végre sikerült hozzájutnom a Lightning to the Nations lemezhez, azonnal egy új kedvenccel lettem gazdagabb. Brian Tatler gitáros/zenekarvezető pedig jó pár amerikai dollárral lett gazdagabb, hiszen állítása szerint a folyamatosan csordogáló jogdíjaknak köszönhetően többé nem kellett munkát vállalnia, így manapság is csak a zenélésre koncentrálhat. A tanítványok ugyan túlnőttek a mesterükön, de nem maradtak hálátlanok.
A Diamond Head már a ‘90-es években is tett egy kísérletet a visszatérésre, született is egy remek album Death and Progress címmel, ám nem sokkal a kiadása után a csapat újra beszüntette tevékenységét. A tartós újraegyesülésre egészen 2000-ig kellett várni, azóta folyamatosan jelen vannak a zenei életben, és eszük ágában sincs nosztalgia-zenekarként funkcionálni.
Sean Harris énekes távozása kétségtelenül megváltoztatta a zenekar hangzását, a helyére érkező Nick Tart új színt hozott a zenébe; a vele készült All Will Be Rewealed és a What’s in Your Head? albumok jól sikerültek ugyan, de a helyenként túlzásba vitt modernizálás egy kissé idegennek hatott a zenekartól. 2016-ban ismét új énekesük lett a dán származású Rasmus Bom Andersen személyében, aki sikeresen visszaterelte a zenekart az eredeti hangzásvilághoz. Rasmus bemutatkozása, a szimplán Diamond Head címet kapott album olyan szinten idézte meg az első két lemez mágikus hangulatát, hogy az ősrajongók egy emberként borultak le a fiúk teljesítménye előtt. Olyan jól sikerült az a lemez, hogy óhatatlanul felmerült a kérdés, a jövőben vajon képesek lesznek-e tartani ezt a szintet? Nos, három évet kellett várnunk arra, hogy megkapjuk a választ, ugyanis a napokban jelent meg folytatás The Coffin Train címmel.
A Belly of the Beast nyitásától garantáltan beindul az összes rajongó nyálelválasztása, zseniálisan lüktető riffje azonnal a The Prince című klasszikust idézi fel bennünk, viszont a hangsúlyos basszusnak köszönhetően Lemmy szelleme is körüllengi a nótát. Egy pillanatnyi pihenőhöz sem jutunk a dal hallgatása közben, egy igazi adrenalinbomba, valószínűleg bérelt helye lesz a koncertprogramban.
A The Messenger egy olyan gyönyörűen megalkotott, klasszikus heavy metal riffel kezdődik, amiért már önmagában megéri meghallgatni az albumot. Hiába, Brian Tatler gitáros még mindig a legnagyobb mesterek egyike, még ha ezzel nincs is mindenki tisztában. A káprázatos nyitány után a középtempós döngetések kapják a főszerepet, amelyekre Rasmus briliáns módon énekel, határozottan tökösen adva elő magát. A régi Diamond Head-lemezek legszebb hagyományai koncentrálódnak ebben a dalban; nem szeretek kedvenceket kiemelni, de emellett a remekmű mellett egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni, nálam egyértelműen ez a favorit. Elég, ha annyit mondok, hogy ha ez a dal is szerepelt volna anno a debütalbumon, biztos, hogy az Am I Evil? mellett ez is a Metallica-koncertek kihagyhatatlan darabja lenne.
A címadó The Coffin Train egy újabb ékköve a lemeznek. Lassan, balladaszerűen indul, a második felére azonban drámai fordulatot vesz, a mennydörgő riffek csak úgy sodorják magukkal a hallgatót, Andersen dallamai pedig örökre belénk vésődnek. Még egy remek példa arra, hogy igenis helye van a Diamond Head-nek a mai zenei palettán, és hogy nem szükséges kizárólag a régi sikerdalokkal haknizniuk, amíg ilyen új nótákat tudnak előhúzni a kalapból.
A Shades of Black kezdő dobütései után egy olyan riff jön velünk szembe, amilyet utoljára talán a Saxontól hallhattunk. Lassú középtempóban haladunk tovább, az egész dalt átlengi egy sejtelmes, enyhén keleties hangulat, főleg az énekdallamok miatt. A végére itt is felpörög a tempó, egy kellemesen Sabbath-ízű riff készíti elő a terepet a gitárszólónak, a fináléban pedig Rasmus ismét nagyon odateszi magát. Nem egy tipikus koncertdal, de itt, a lemezen nagyon jól működik.
A The Sleeper című dalt egy basszus-intró vezeti fel, ami aztán átcsap egy újabb fantasztikus riffbe, ami még a Megadeth-nek is jól állt volna, úgy a Cryptic Writings album idején. Na igen, Dave Mustaine egyik legnagyobb példaképe éppen Brian Tatler. A dal a végére már-már hagyományszerűen felgyorsul, természetesen itt is a gyilkos riffeké a főszerep. Érdekesek a dalt színező billentyűsbetétek, ezek hallatán az jutott eszembe, hogy ha a Canterbury idején is így alkalmazták volna a szintetizátorokat, akkor ma azt is egy klasszikus Diamond Head-lemezként emlegetnénk, és nem az életmű legvitatottabb darabjaként tartanánk számon.
A Death by Design nyomulásával újra felpörögnek az események, igazi old school Diamond Head-zúzást kapunk az arcunkba. A dal jellegzetessége egy vissza-visszatérő, nem túl eredeti, mégis végtelenül fülbemászó gitárdallam. Hiába, Tatler egy minden hájjal megkent öreg róka, akinek az összes régi fogás a kisujjában van, tudja, hogyan kell egy nótát igazán fogóssá tenni.
A lemez utolsó harmada is tartogat emlékezetes momentumokat: a Serrated Love a belassult súlyosságával és nagyívű refrénjével tarol, a The Phoenix egy újabb, fülberagadó énekdallamokkal felruházott vadulás, az utolsóként felcsendülő Until We Burn pedig a maga elmélkedős hangulatával méltó lezárása az albumnak.
Nagyszerűen sikerült lemez a The Coffin Train, erőlködés nélkül hozza elődje magas színvonalát. Az epikus daloknak most egy kicsit több teret engedtek, mint legutóbb, aminek személy szerint csak örülni tudok. Minden elismerésem Brian Tatler gitárosé, amiért életben tartja a Diamond Head-et, és hogy ilyen sok év után is ilyen komoly teljesítményre képes.
Leave a Reply