A heavy metal keresztapja, a birminghami Black Sabbath a ’70-es évek végéhez közeledve könyvelte el első hullámvölgyét. A Sabotage album (1975) idején belefáradtak abba, hogy kiadójuk, illetve akkori menedzserük, Patrick Meehan a legutolsó bőrt is lehúzza róluk, úgyhogy ügyvédről ügyvédre jártak, hogy tisztázzák és rendbe tegyék a körülöttük történő dolgokat. Mindez alaposan rányomta a bélyegét a tagok hangulatára, állt a bál a Black Sabbath háza táján, ennek megfelelően nem tudtak kellőképpen a nyugodt, kiegyensúlyozott munkára koncentrálni.
A Sabotage ettől függetlenül még egy ereje teljében lévő zenekart mutatott, azonban a Technical Ecstasy-től (1976) már nem volt visszaút, megindultak a lejtőn. Helyzetüket Ronnie James Dio (R.I.P.) érkezése és a vele készített Heaven and Hell (1980) korong mentette meg, de a Bill Ward dobos kilépését követően az új ütőssel, Vinny Appice-szel rögzített The Mob Rules (1981) is egy méregerős anyag lett. Ahogy tudjuk, Iommi és Dio kooperációja nem tartott sokáig, az énekes és Appice elhagyták a fedélzetet, mintegy visszatolva a Black Sabbath-ot oda, ahonnan előzőleg már kiráncigálták. 1983-ban tért vissza Bill Ward, míg énekesként Ian Gillan került a mikrofon mögé, akivel a banda egy, a rajongótábort alaposan megosztó korongot adott ki.
A lejtmenet innentől kezdve nemhogy megállt volna, hanem fokozódott, Tony Iommi-nak komoly időbe telt, amíg újra egy ütőképes gárdát hozott össze. Az eleve a szólólemezének indult és Glenn Hughes-szal felvett Seventh Star (1986, az egykori Anthrax-gitáros Dan Spitz testvére, Dave „The Beast” Spitz kezelte rajta a basszusgitárt) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ahogy a The Eternal Idol (1987) sem, azonban utóbbi alkotás már felvillantott némi reményt azzal kapcsolatosan, hogy a Black Sabbath-ból „még lehet valami”. (Az sem feltétlenül tett jót az együttesnek, hogy még mielőtt a The Eternal Idol megjelent volna, elvállaltak egy koncertet a fajgyűlöletéről híres Dél-Afrikában, amiért erősen bírálták őket, sok rajongót magukra haragítottak, és e botrányos eset miatt egy időre kitiltották őket Európából.)
Új erőre kapott a csapat, amelynek letéteményese az akkor 30 esztendős, tulajdonképpen pályakezdő, szintén birminghami illetőségű Anthony Philip Harford, alias Tony „The Cat” Martin volt. (A Martin esetében művésznév, először fiatal éveiben, egy olyan zenekarban használta, amelyben ő maga volt az egyedüli, majd profi pályafutása során folytatta a név használatát.) Az állandó tagcseréket és a gyenge lemezeladásokat „meghálálandó”, a Vertigo Records és a Warner Bros. Records egyaránt ejtette őket, így a Black Sabbath a nem kimondottan acélos, tőkeerős és a promóciót tekintve nem igazán hatékony I.R.S. Records-szal kötött szerződést.
A folytatásnak 1988 augusztusában álltak neki, újfent egy megváltozott tagsággal; a két Tony mellé a régi harcostárs Geoff Nicholls billentyűs (aki a Heaven and Hell óta volt a csapatban, R.I.P.), Cozy Powell dobos (R.I.P.), illetve Laurence Cottle basszusgitáros sorakoztak fel, a felvételekre három stúdióban (The Soundmill – Leeds, Woodcray – Berkshire, Amazon – Liverpool) került sor, a producerei teendőket Tony Iommi és Cozy Powell látták el, a mű pedig 1989. április 24-én, Headless Cross címmel (ami egy Birminghamhez közeli kis falu neve) került a boltok polcaira.
Ekkoriban Iommi egy új kezdetnek nevezte ezt a korszakot, én pedig abszolút egyetértek a Mesterrel, mert ez a lemez teljes mértékben visszaállította a banda alaposan megtépázott hírnevét, Martin érkezésével egyfajta vérfrissítésen mentek keresztül. Zeneileg óriási a kontraszt az Ozzy-val, valamint a Dio-val készített albumok és a Headless Cross között, hiszen utóbbit egyfajta epikus hard rock-ként lehet aposztrofálni. Szerkezetileg összetett felépítésű kompozíciókról beszélünk, megkockáztatom, Tony Iommi élete egyik legjobb formájában volt, míg Tony Martin a lemezen nyújtott teljesítményével tette le névjegyét a metal műfajban. Karakteres, tiszta, erős orgánuma alapvetően határozta meg a végeredményt, sehol nincsenek a korábbi alkotáson előforduló zakatolások; az énekes mintegy rákényszerítette a zenekart az epikus, teátrális irányra, ugyanakkor Tony Iommi gitárjából nem spórolták ki a kakaót, és a komor atmoszféra is adott.
Cozy Powell dobolása is rengeteget emelt a színvonalon: intenzívebben, változatosabban, technikásabban játszik (a címadó szerzemény témái lúdbőrözést okoznak), mint Vinny Appice. A basszusfutamok mindvégig az előtérben vannak, és a billentyűs hangszerekre is komoly szerep hárul, nemcsak színező jelleget töltenek be. Tulajdonképpen egy komplett slágerparádé az anyag, a Devil and Daughter („Silence is mocking the dawn of a new day / Devil and daughter are both on their way”), abszolút kedvencem, a Kill in the Spirit World, a Call of the Wild, a Black Moon (a The Eternal Idol single remake-je) dallamai ellenállhatatlanul rögzülnek az ember fülében.
Az album leghosszabb, legdrámaibb töltésű szerzeménye, a When Death Calls közepén Brian May (Queen) szólózik egy nagyot, míg a Cloak and Dagger (a picture disc bónusz track-je) a blues felségterületeire kalauzol el bennünket, utóbbiban ráadásul (a Nightwing-gel egyetemben) a Hammond orgona jelenléte a meghatározó. A produkciót a tiszta, de vaskos hangzás koronázza meg. A korong slágerlistás helyezései is önmagukért beszélnek, hiszen annak idején Németországban a 18., Svédországban a 22., Svájcban a 23., míg hazai terepen, az Egyesült Királyságban a 31. pozícióig jutott.
Történetük további alakulásába nem megyek bele, mert azt mindannyian ismerjük. Jelenleg úgy fest, hogy a Black Sabbath örökre befejezte pályafutását (noha Ozzy adna még koncertet Bill Ward-dal). A magam részéről csak annyit tudok hozzátenni, hogy uraim, köszönök szépen mindent, maximális főhajtásom páratlan karrierjük előtt, és további, egészségben gazdag nyugdíjas éveket kívánok önöknek!
Leave a Reply