Ízlelgetem a zenekar nevét jelentő, selymesen zizegő szavakat: ha nem tudnám, hogy németek, ezek alapján portugál csapatra tippelnék. (Mint azóta kiderült, az albez ó-germán nyelven hattyút, a duz pedig zajos-at jelent.)
A lemezre a műfaji megjelölése miatt esett a választásom, a berlini kvartett ugyanis okkult heavy/doom metalt játszik, és ha azt is elárulom, hogy legnagyobb példaképeik között a tagok olyan bandákat említenek, mint a Black Sabbath, a Saint Vitus, a Count Raven, a Candlemass, a Hawkwind, vagy a Pentagram, máris egyértelmű, hogy miféle muzsikára számíthatunk tőlük.
Az együttest 2006-ban hívta életre a Dies Ater nevű csapat dobosa, Impurus (eredeti nevén Eugen Herbst), és az új formáció jó ideig az 1994 óta létező black metal zenekar mellékprojektjeként futott. Érdekes, hogy bár a párhuzamos évek alatt az Albez Duz egy demót (Promo 2008) és két nagylemezt is megjelentetett (Albez Duz – 2009, The Coming of Mictlan – 2014), sehol nem találtam információt az akkori tagságra vonatkozóan. Annyi derült csak ki, hogy (egyik) korábbi énekesük, Lars Kaeding 42 éves korában, 2011-ben tüdőrákban elhunyt.
A csapat a Dies Ater 2014-es feloszlását követően „lépett ki a napvilágra”. Egy évvel későbbi koncertalbumuk, a Live in Dresden kapcsán már tudható, hogy azon Impurus mellett a mexikói származású, jelenleg is a zenekar énekeseként tevékenykedő Alfonso Brito Lopez és egy 2014 óta Berlinben élő amerikai gitáros hölgy, Julia Neuman szerepelt. Ők hárman jegyzik az együttes 2016-os stúdiólemezét, a Wings of Tzinacan-t is. (Mint a címekből is látható, a zenekar akkoriban erőteljes vonzódást mutatott az azték kultúra iránt.)
Az idén, április 26-án megjelent Enigmatic Rites-ra új zenészek álltak csatasorba: az együttest 2015 óta koncerteken segítő basszusgitáros, David P. (Petersen) végre a stúdióban is bizonyíthatott, Julia Neuman-t pedig Julian Müsseler gitáros váltotta.
A lemezen hat dal hangzik el, nagyjából 49 percnyi időt követelve magának. Az anyag egyes CD-változatain egy bónusznóta (Only Lies) is helyet kapott, ám én ennek „lapzártánkig” nem bukkantam a nyomára. A produkció ezt leszámítva is kerek egész, és bár több pozitívumot is tudok mondani róla, mégis a negatívumokkal kezdeném – remélem, ezzel senki kedvét nem veszem el a meghallgatásától.
A nyitó Rites of Hidden Souls úgy robban be, mint egy újkori Candlemass- vagy The Doomsday Kingdom-nóta. Ami egyrészt jó, mert nagyon szeretem ezt a fajta muzsikát, másrészt viszont a kópiabandák nem szokták belopni magukat a szívembe. Az anyag másik gyengéje, hogy körülbelül a harmadik számtól azt éreztem, mintha az Enigmatic Rites-ra a legutóbbi Leif Edling-alkotások resztlijei kerültek volna fel. Mintha ami lemaradt, mondjuk, a The Door to Doom-ról, abból gazdálkodtak volna Impurus-ék, ami viszont egyértelműen a második ligába sorolja őket. A már említett első szám mellett (egyelőre) sajnos egyetlen igazán kiemelkedő, a hallgatást követően visszaidézhető szerzeményt sem tudnék említeni, ami kevés az 5 ponthoz. 🙂
Ami viszont nagyon tetszik, az a hangzás és alapvetően a stílus, plusz Lopez erőteljes, sokszínű énekhangja, ami hol harapós, hol sejtelmes, hol fájdalmas, és több tartományban is magabiztosan mozog. A hangszeresek teljesítménye is meggyőző, talán csak a basszusgitárból kapok kevesebbet az ebben az irányzatban elvárhatónál.
Ütős a Wandering Soul közepén hallható tempóváltás; hangulatos a Participation Mystique Totalitaire Uriah Heep-et idéző, fejhangú vokálja, és diszkrét heabengelésre késztet a nótának a Black Sabbath Children of the Grave-jére hajazó ritmizálása; a Surrended-ben pedig Lopez pince-mély orgánuma és a gitárszóló fogott meg.
Vérbeli, ugyanakkor modern doom, amit hallunk, mégis van tőle egy kissé kellemetlen dejá vu érzésem. Ezzel együtt nem mondok le a zenekarról, Impurus-ék korábbi anyagainak is adok egy esélyt, hátha… Az Enigmatic Rites-t pedig minden doom-rajongónak ajánlom; még az sem kizárt, hogy új kedvencet avatnak a csapatban.
Leave a Reply