A Bathory-életmű egyenetlen felületű, karcos és aszimmetrikusra csiszolt gyémántként, féloldalasan szórja szét maga körül a rá vetülő sötét fényt. A jeges fjordok zord arcú fiai szellemi atyjukat tisztelik Quorthon-ban, azt a példaadó, magányos hőst, aki senkivel és semmivel nem törődve járta a saját útját, visszafelé haladva az időben, át az északi népek mitológiájának sűrű erdején, tűzzel és halállal szegélyezett irtást vágva a kereszténység felvétele előtt uralkodó szakállas istenek vér áztatta tisztásai felé. A megnyugvásnak ezeken a szigetein az ott egybegyűlteknek hős énekeket kezdett regélni, az ő sokat kritizált hangján, kissé hamisan és bárdolatlanul, tábortüzek és halotthamvasztó máglyák izzó parazsával szívében. A kecskefej-imádó, kardjával hadonászó viking hadvezérből előbújt a pogány krónikás.
A Hammerheart-ból egyenesen leszármazó Twilight of the Gods-nak minden hibája ellenére épp nem harcos lendülete és nyersesége, hanem szétterülő autentikussága, vagy legalábbis annak a látszata adott valamifajta hitelt. Ezzel Quorthon még saját műfaján belül is képes volt megosztani rajongóit, és jól érzékelhető, hogy személye inkább károgó fekete hollóként maradt meg a köztudatban, semmint lángokba bámuló mesemondóként. A black metál (és általában az extrém metál színtér) szigorú művelői gyakrabban hivatkoznak rá, mint a tradicionális elemekkel zsonglőrködő, lágyabb húrokat pengetők. Az archaikus világ hagyományaiból merítő epikus vonulat később már nem jelent meg ilyen töménységben és minőségben Quorthon zenéjében, de nyomokban azért még találkozhattunk vele, része lett a Bathory-kánonnak. Valószínűleg mindig is része volt.
A Wolcensmen lemezének megismerésekor háromalbumnyi távolságra Az istenek alkonyától, a ’96-os Blood on Ice idején kapcsolódunk be a történetbe, mert itt kezdődik jelen cikk főszereplőjének története is. Dan Capp számára a Blood on Ice volt az első black/pagan album, amit életében hallott, és ami számos más Bathory-művel együtt mély benyomást tett rá. Ezeken túl az Ulver egy-egy lemeze (Kveldssanger), az Empyrium, az Opeth, a Dead Can Dance, de még Vangelis is meghatározta zenei érdeklődésének főbb irányait. A fiatal gitáros pár zenekari próbálkozás után végül megtalálta a habitusának leginkább megfelelő formációt, és jelenleg (2015 óta) a – saját meghatározásuk szerint „English Heritage Black Metal”-t játszó – Winterfylleth-ben penget. Már bekerülése előtt is szoros kapcsolatban állt velük, alapításuk óta ő készítette a lemezborítóikat és pólóterveik nagy részét.
Öt stúdióalbum után, 2018-ban egy akusztikus lemezzel lepték meg rajongóikat (The Hallowing of Heirdom), amelynek világa különös összecsengést mutat Dan Capp/Wolcensmen itt sorra kerülő lemezével. Nem kétséges, hogy ki hatott kire, mert Capp akusztikus zene iránti vonzalmát jóval régebbről hozta magával, és a Wolcensmen koncepciója is már jóval azelőtt körvonalazódott benne, hogy a Winterfylleth-be került volna.
Egy dublini kocsmában (bocsánat, pubban) fellépő, ír folk zenét játszó zenekar koncertje után fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy itt az ideje neki is konkrét formába önteni zenei elképzeléseit, és életre hívta Wolcensmen névre keresztelt „zenekarát”, amelynek voltaképpen ő az egyetlen tagja. Természetesen segítők és zenész társak is közreműködnek a zene rögzítésében, de ez a kooperáció néha csak digitális fájlok küldözgetéséből áll, így Dan Capp tekinthető a Wolcensmen mindent meghatározó középpontjának. Nem is nagyon dolgozik hozott anyagból, bemutatkozó lemezének is több mint kilencven százalékát az ő szerzeményei és szövegei teszik ki.
Először 2013 januárjában adott hírt magáról a mennyek embere (a wolcen óangol kifejezés, mennyek, felhők jelentéssel) a mindössze 30 példányban kiadott három-, a későbbi újrakiadáson a bónuszdalokkal együtt ötszámos demóval, majd már a Winterfylleth tagjaként – párhuzamosan a zenekarbeli tevékenységével – dolgozott bemutatkozó albumán, amely végül 2016-ban látott napvilágot Songs from the Fyrgen címen.
Tisztító erejű zenét tartalmaz ez a majdnem egy óra, a fárasztó harcok és életküzdelmek utáni felüdülés ötven percét. Büszkén, öntudatosan és belenyugvó bölcsességgel idéződik fel benne valami abból az ősiből és hősiből, ami úgy tűnik, végleg elveszett. Összesen kilenc dalban kapunk benyomásokat egy boldogabbnak vélt világból, azokból az időkből, amikor a hősök még tényleg hősök voltak, fegyvereik az „igaz”-ért harcoltak, amikor erdők mélyén, hegyek titkos pontjain akár még csodák is történhettek.
Szívhez szóló tételek virágzanak ki az akusztikus hangszerelés egyszerűségéből. Gitár, cselló, zongora, fuvola és ütősök adják a zene nagy részét, itt-ott elektronikus aláfestéssel, egy kicsit Vangelis-es módra, összességükben pedig nagyon kellemes Dead Can Dance-utóízzel. Fákat beborító csendes hóesés függönye mögül a természet ihlette mágia mesél magáról, öntömjénezés és felesleges szépelgés nélkül. Letisztult kompozíciókban tárul elénk Capp külön kis világa, amelyben, ha körbenézünk, kisimuló harmóniát találunk mindenütt. Ez a zene nyugalmat áraszt, de nem unalmat. Az éjszakai égbolt csillag-pontjaiban ősök arcvonásait felfedező, hátradőlős elbambulásra csábít.
Üdvözítően hat, hogy a mitizált ősvilág nem észak isteneitől hangos, hanem az óangol-brit néphagyomány széljárásból is felismerhető szellemei töltik meg a történelmi és az akusztikai teret. Vetették már össze a Wolcensmen zenéjét A gyűrűk urával is, mintha a könyvben szereplők hétköznapjaihoz tartozna, mondjuk úgy, mintha a Megyében és környékén élők álmait is magában hordozná. Szerintem ez így túl konkrét megközelítés, de figyelembe véve, hogy Tolkien is ezekre az óangol alapokra építette regényét, még jogos is lehet a felvetés. Én inkább azt mondanám, hogy a brit szigetvilág megkeresztelkedés előtti, áldottnak képzelt világába nyerünk bepillantást, Capp optikáján keresztül. Rövidre zárva a találgatást, ez a zene epic, heathen és neofolk. Ez a három szó tökéletesen leírja az albumot.
Nem érzem szükségét a kilenc szerzemény szétválogatásának, mert látszólagos különbözőségük mögött ugyanannak a tradíciónak a szépítő ereje húzódik meg, ami zárt körben tartja a messzire barangoló, változatos hangszerelésű dalokat. A Wolcensmen albuma organikusan és tisztelettudóan idéz fel néhány, a múlt fényétől elhomályosult töredéket abból a világból, ami talán sosem volt.
Nem sokkal a Songs from the Fyrgen megjelenése után Capp szerződést írt alá az Indie Recordings kiadóval, amely 2018 végén remaszterizálva újra megjelentette az albumot, digitálisan letölthető formátumban pedig még meg is fejelte azt az időközben elkészült ötszámos EP-vel (Songs from the Mere), amelyen helyet kapott a Man of Iron feldolgozása is a Blood on Ice-ról. Úgy tűnik, körbeért egy dal.
Jó szívvel ajánlom a lemezt mindenkinek, aki zajos koncertek nehézfém-mérgezése után, a friss hóban hagyott nyomokat követve, nyugodt helyet keres magának egy fákkal borított hegytetőn.
Leave a Reply