Twisted Sister: Stay Hungry (1984)

Nektek, olvasóknak és nekünk, szerzőknek is bőven elegünk lehet már a Twisted Sister-jubileumokból, hiszen tavalyelőtt az Under the Blade és a Love Is for Suckers, az elmúlt évben a You Can’t Stop Rock ’N’ Roll kapcsán ünnepeltünk kerek évfordulót, most pedig itt van a banda legnépszerűbb korongja, amely napra pontosan 35 évvel ezelőtt látott napvilágot. (Apropó, eddig még nem volt TS-albumszavazás – legyen?)

Mivel a csúcsra vezető út állomásait korábbi cikkeinkben (itt és itt) már részletesen ismertettük, ezzel nem is húznám az időt, csupán a harmadik album közvetlen előzményeiről ejtenék néhány szót. Mint tudjuk, a zenekar első négy lemezét a klasszikus felállás – Dee Snider énekes, Jay Jay French és Eddie Ojeda gitárosok, Mark Mendoza basszusgitáros és A.J. Pero dobos – játszotta fel, és az első anyag kivételével az Atlantic Records jelentette meg. A csapat legnagyobb slágere, a We’re Not Gonna Take It már 1982 táján megszületett, tervezték is, hogy kiadják kislemezen, ám akkori kiadójuk még azelőtt csődbe ment, hogy Snider be tudta volna fejezni a nóta szövegét.

Bár azt gondolom, az első két korong is remek alkotás, a Long Island-i kvintett a Stay Hungry-val vált nemzetközileg is ismert, világszerte rajongott zenekarrá. A sikerben nyilván több dolog is közrejátszott: legelőször is a korszak egyik rockhimnuszává vált We’re Not Gonna Take It, illetve a másik két kislemeznóta, az I Wanna Rock és a The Price; az előbbi kettőből készült videóklipek, amelyeket aztán gyakorlatilag megállás nélkül játszott az MTV; a lemez hangzása és dalainak egyformán magas színvonala; a festett arcú, színes kosztümös „rosszlány” imázs; valamint a mindezekre épülő, hatékony kiadói marketing.

Mendoza, Ojeda, Snider, Pero, French

Az én életembe három körben érkezett a Stay Hungry. Elsőként a két nagy slágert, a We’re Not Gonna Take It-et és az I Wanna Rock-ot vettem fel a Petőfi rádió kívánságműsorából, nem is tudva, hogy egyazon albumról származnak. Aztán jött Komjáthy Gyuri bácsi, aki a lemez hét dalát adta le műsorában, köztük az említett két nótát is, amelyeket így már lehagytam erről a kazettáról.

Számomra jó ideig az ekkor rögzített öt szám (Stay Hungry, Burn in Hell, The Price, Don’t Let Me Down, The Beast) képezte az anyag gerincét, jelentette magát a Stay Hungry albumot, miközben tudtam, hogy van még két szerzemény, amelyek nélkül nem teljes a lemez. Ezeket – a Horror-Teria (The Beginning)-et és az S.M.F.-et – később szereztem meg, vettem fel valahová, és emiatt velük kapcsolatban amolyan resztli-érzésem volt, és csak az egész alkotást egyben hallgatva ismertem el magamnak, hogy ezekkel sincs semmi baj.

Ezzel együtt már a maga töredékességében is ez volt a kedvenc Twisted-albumom – és az ma is. Remekül kitalált dalok, és bennük ügyesen elhelyezett, a hallgatóban eufóriát kiváltó megoldások hallhatók rajta. Az alapot nyilván Dee Snider erőteljes, karakteres orgánuma jelenti. A refrénre gyakran ráerősít a szimpla dob- vagy dob-basszuskíséret, amely után újra visszatér a teljes zenekar, vagy akár még a vaskos kórus is. A számok egy része a lázadó tinédzsereket megszólító, generációs életérzést megfogalmazó program-nóta, a We’re Not Gonna Take It a korszak egyik emblematikus dalává, az S.M.F. (Sick Motherfuckers) pedig a TS-rajongók kemény magjának elnevezésévé vált.

Sablonosan hangzik, de a lemez egyetlen nagy slágerparádé. Ez alól talán az egyetlen kivételt a két tételből (Captain Howdy, Street Justice) álló, és emiatt az átlagosnál jóval hosszabb (csaknem nyolcperces) szerzemény, a Horror-Teria (The Beginning) jelenti. Ekkor talán még kevesebb reflektorfényt jutott rá, később viszont ez az opusz szolgált az alapjául az 1998-as Strangeland című pszichothrillernek, amelyben maga Snider alakította a titokzatos gonosz Captain Howdy-t.

A címadó szerzemény a Twisted talán legütősebb albumkezdése. A Burn in Hell az egyik kedvenc nótám a lemezről: gonosz és lendületes, a refrént itt is erőteljes vokál támogatja meg. A The Price szerintem a csapat messze legjobb lírai szerzeménye (nem sok van belőlük). A Don’t Let Me Down-ban Mendoza basszusa gyakorlatilag főszereplővé lép elő, a vastag húrokból előcsalt hangok mintegy futnak a zene előtt. A The Beast-et pedig jó kis bólogatós középtempója teszi felejthetetlenné. Mindezzel oda akarok kilyukadni, hogy ezek a nóták abszolút felveszik a versenyt az egyik legnagyobb TS-szerzeménynek kikiáltott, valójában elég egyszerű vázra ráhúzott I Wanna Rock-kal.

Végezetül három érdekesség a lemezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy bár az ember a két gitárosról, French-ről és Ojedáról is feltételezne némi dalszerzői képességet, a kredit szerint az összes nótát Dee Snider jegyzi. A másik, hogy a dalokat az Egyesült Államok két átellenes pontján, a New York-i Record Plant, valamint a Los Angeles-i Westlake Audio és Cherokee stúdiókban rögzítették.

A harmadik pedig, hogy a We’re Not Gonna Take It fődallamának megalkotására Snider-t egy tradicionális karácsonyi dal, az O Come, All Ye Faithful inspirálta. Hallgassuk csak meg a kettőt egymás után! (Utóbbi szerzeményt a csapat is feldolgozta A Twisted Christmas című albumán.) Hát, van benne valami. 🙂 A WNGTI-nek egyébként akusztikus lírai változata is létezik; ezt, ha máshol nem, a frontember 2005-ös szólóalbumán, a We Are the Ones-on hallgathatjuk meg. Én a magam részéről maradnék az eredetinél…

A Stay Hungry-ból a megjelenését követő bő egy évben több mint kétmillió példány fogyott világszerte, és ez a szám az idők folyamán szép lassan hárommillió fölé kúszott, amivel az anyag üzletileg a banda legnagyobb sikerévé vált. A másfél esztendővel később napvilágot látott negyedik stúdióalbum, a Come Out and Play, mondhatni, a nyomába sem ért: sem az újabb MTV-slágernek remélt Be Chrool to Your Scuel, sem a lemezt népszerűsítő turné nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (a gyér érdeklődés miatt számos bulit le kellett mondaniuk).

A zenekar hajója léket kapott, amelynek következtében a csapategység is hamarosan megbomlott. A.J. Pero visszatért korábbi zenekarába, a Cities-be, Dee Snider pedig egyre inkább a szólókarrierjére koncentrált, az 1987-es Love Is for Suckers megjelenését követően pedig ő is bejelentette távozását. 1988 januárjában a Twisted Sister hivatalosan is megszűnt létezni, és bár 2001 óta a tagok szórványosan – egy-egy fellépés vagy turné erejéig – újra összejöttek, egy friss dalokat tartalmazó hatodik stúdióalbum csak nem akart megszületni. És valószínűleg már nem is fog: a dobos A.J. Pero 2015-ben bekövetkezett halála minden esetleges további próbálkozást időzőjelbe tesz…

A cikk szerzője: Coly876 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*