Úgy vélem, a ’80-as évek zenekarainak – legyen szó népszerű vagy kultikus csapatokról – visszatérése nagyjából három hullámban zajlott le. Első körben a ’90-es évek legvégén (pl. Schmier visszatérése a Destruction-be, Necrodeath, a Metal Church fúziója David Wayne-nel (R.I.P.), Nasty Savage, Agent Steel, Armored Saint), aztán a kétezres évek elején (Nuclear Assault, Heathen, Death Angel, Forbidden – a 2001-es Thrash of the Titans komoly hajtóerőnek bizonyult), majd pár évvel később (Carcass, Asphyx, Pestilence, Celtic Frost, Bulldozer, Warrant, Protector, Sacrifice, Whiplash, Toxik, Blood Feast, Massacre, At War, Sacred Reich, Trauma, Hexx, Heretic, Thrust Ruthless stb.) – a sor végtelen. Az megint más lapra tartozik, hogy melyik zenekar gondolta komolyan a visszatérést, valamint hogy újkori anyagaik mennyire elégítették ki a fanatikusok igényeit.
Jelen írásom főszereplői 2008-ban döntöttek úgy, hogy újra egyesítik erőiket. Eredetileg 1982-ban alakultak Los Angelesben, soraikban Sammy DeJohn énekessel, Kenny McGee és Rollen Legman gitárosokkal, Todd Billings dobossal és Jack Black basszusgitárossal. A hőskorban egy single-t (The Fever/Mass Killer – 1984), egy EP-t (Metal Without Mercy – 1984) és egy nagylemezt (Discipline of Steel – 1986, ezen már Bryant Scott dobolt, míg Rollen helyére Steve Tzz került) jelentettek meg. Egy második albumon is elkezdtek dolgozni, amelyet 1989-ben terveztek kiadni, de a csapat feloszlott, mire az anyag a boltokba került volna.
Egyrészt az irdatlan felhozatal, másrészt pedig nem túl meggyőző muzsikájuk vezet(het)ett oda, hogy anno bedobták a törölközőt, különösebb nyomot nem hagyva maguk után. Tizenegy esztendővel ezelőtt a Keep It True fesztivál szervezőjével vették fel a kapcsolatot (egészen pontosan Sammy DeJohn énekes), és megkérdezték tőle, hogy a Ruthless játszhatna-e egy újjáalakuló bulit. 2009-ben állt színpadra a zenekar, a felállást Sammy-n kívül Kenny McGee gitáros, Jack Black basszusgitáros (az őstagságból hárman), Jim Durkin gitáros és Bob Guitrau dobos alkotta, viszont röviddel ezután a tagság feloszlott.
Sammy és Ken nem ült azonban sokáig a babérjain, mert 2011-ben Marc McGee basszusgitáros, Dave Watson gitáros, illetve Jason Van Slyke dobos csatlakozott hozzájuk, az új formációban pedig a német Pure Steel Records látott fantáziát, így a 2015-ben, a kiadó égisze alatt napvilágot látott They Rise jelentette valódi visszatérésüket. Komoly promóció követte a lemez megjelenését, a banda önálló bulijain kívül részt vett 2015-ben a Headbangers Open Air-en, 2016-ban az Up the Hammers fesztiválon (menet közben a High Roller piacra dobta a Hexx-szel közös Tyrants of Steel Vol.1 7” EP-t), ellenben újabb tagcserék nehezítették működésüket.
Jason Van Slyke-ot Shannon Frye (aki aztán gyorsan át is adta a helyét Federico Dupay-nak), Marc McGee-t Sandy K. Vasquez (ex-Bloodlust), Ken McGee-t Lawrence Toledo váltotta, komoly aktivitás viszont nem volt tapasztalható náluk, inkább csak egy helyben toporogtak. Az sem használt nekik, hogy a tagcserék folytatódtak, hiszen Federico helyét Dave Chedrick vette át, míg Lawrence David Toledo-tól Chris Westfall vette át a stafétát, tehát nem éppen a stabilitás, az egységesség jellemezte őket ekkoriban. Soraikat két évvel ezelőtt tudták rendezni, amikor a dobfelszerelés mögé egy másik veterán, Joe Aghassi (ex-Axehammer, Predator) ült be, David Watson távozását követően visszatért Kenny McGee, így minden akadály elhárult az elől, hogy folytassák munkájukat, és újabb lemezt jelentessenek meg.
Az Evil Within-nel tulajdonképpen ott folytatják, ahol a They Rise-zal letették a lantot: nem léptek egy tapodtat sem előre (igaz, hátra sem), nem fordultak se jobbra, se balra, továbbra is az energikus, amerikai heavy/power mezsgyéjén haladnak. Gyakorlatilag ugyanaz a recept, a koreográfia, mint négy évvel ezelőtt, tehát zömében kimért középtempóban fogantak a tételek, csak néha-néha vetemednek egy kis döngölésre, ahogy az az Atrocities-ben, illetve a Skulls-ban hallható. A régi, klasszikus Judas Priest-et idéző In Blood a dallamaival hívja fel magára a figyelmet, a Storm of Souls és a The Brotherhood akusztikus pengetéssel kezdődik, míg a Fear Never Sleeps sötét hangulatú, vontatott darab.
A stílus adta keretek között megpróbálnak változatosak lenni, a csapat ugyanabban a ligában focizik, mint a Heretic, a Hexx vagy a Trauma, soha nem alkusznak meg soha, igaz, komoly sikert, ismertséget sem könyvelhettek el. Ahogy az előző korongon, Sammy hangja, helyenkénti sikolyai most is Bobby „Blitz” Ellsworth-öt idézi, a hangszeresek feszesen, precízen végzik dolgukat, a telt, korszerű hangzásnak köszönhetően remekül hallhatók Sandy K. Vazquez öblös futamai.
Feltételezem, új rajongókat nem avatnak ezzel az albummal (sem), mindenesetre teljesítményük, hozzáállásuk, elkötelezettségük abszolút megsüvegelendő. Nem tagadom, a tavalyi Trauma jobban tetszett, nagy probléma azonban ezzel az anyaggal sincs, a USPM hívei nem lőnek mellé vele.
Leave a Reply