Ross Friedman, ismertebb nevén Ross the Boss leginkább a Manowar ex-gitárosaként ismert. Azokon a lemezeken játszott Eric Adams-ék mellett, amelyek megalapozták a zenekar legendáját. Amit az első hat albummal letett az asztalra, már önmagában elegendő lenne arra, hogy bevonuljon a rocklegendák csarnokába. Mi, a zenekar hívei tudjuk ezt nagyon jól, az már más kérdés, hogy Mr. DeMaio minden erejével próbálja elhomályosítani a korábbi tagok jelentőségét.
Sokan talán ott el is engedték Ross barátunk kezét, amikor a Kings of Metal után kikerült a zenekarból. Pedig hősünk nem adta ám fel zenészkarrierjét, azóta is turnézik, lemezeket is készít, nem is akármilyeneket. Csak az elmúlt évtizedben felvett két albumot a Death Dealer-rel, emellett nemrégiben jelent meg a harmadik szólólemeze is. Tehát Ross egyáltalán nem tűnt el, csak közel sincs annyira szem előtt, mint egykori kollégái. Nem sztárolja magát, nem alakít ki személyi kultuszt maga köré, ehelyett keményen tolja az ipart, stúdiózik, koncertezik, akkor is, ha negyedakkora sikerre sem számíthat így, mint amekkora sztár lehetne, ha még mindig a Csatahajón teljesítene szolgálatot. Ross egy igazi kemény legény. Keményebb, mint a Manowar legénysége együttvéve. Igazi magyar gyerek.
Emellett van ám Ross barátunknak egy másik élete is. Még jóval a Manowar alapítása előtt, a heavy metal mellett a punk világában is letette a névjegyét. Dictarors nevű bandájával szintén a mai napig aktív. Játszott a Brain Surgeons, illetve a Shakin’ Street zenekarokban is. Egyszer azt állította, hogy nélküle talán nem is lett volna Amerikában se punk, se power metal. Elsőre talán túlzásnak tűnik ez a kijelentés, de ha jobban belegondolunk, az első Dictators-lemez 1975-ben jelent meg, ezzel szemben a Ramones bemutatkozó albuma 1976-ban. Ráadásul a legenda szerint a Ramones beindulásához egy Dictators-koncert adta a kezdő lökést. A Manowar első lemeze pedig 1982-es. Hol is tartott akkoriban az amerikai power metal mozgalom? Ja, igen! Sehol! Szóval lehet, hogy nem is beszél a levegőbe a jó öreg Ross. Ott bábáskodott két műfaj születésénél, mégsem emlékszik rá annyi ember, mint amennyinek kellene. A hálátlan magyar sors…
Hősünk legutóbbi lemeze a By Blood Sworn, már a harmadik, amely a saját neve alatt jelent meg. Szerencsére nem instrumentális shred szólóalbumról van szó. Ez itt egy valódi heavy metal zenekar lemeze, a banda neve csak jelzés, hogy mégis ki az úr a háznál. Az előző albumhoz képest változást jelent, hogy a komplett zenekar lecserélődött Ross mellett. Basszusgitáron a Symphony X-es Mike LePond játszik, aki magával hozta a szólólemezén játszó dobost, Lance Barnewold-ot is. A hallgató számára nyilvánvalóan a legfeltűnőbb az új énekes, Marc Lopes személye.
Lássuk tehát a friss dalcsokrot! Rögtön a címadó dallal indul a lemez, amelynek a fő riffje… bizony tisztára Blood of My Enemies. Na igen, de ki mondja Ross-nak, hogy ne játsszon Manowar-os témákat? Én biztos nem fogom. Mondd meg neki te, majd jól lecsavarja a töködet. Neki ezt szabad, és kész. Annyiszor rúgja még szét a hátsónkat ezzel a riffel, ahányszor akarja. És mi bizony minden alkalommal sorba fogunk állni ezért a seggberúgásért.
A második dal, az Among the Bones klasszikus középtempós metal nóta, jó kis motorozós feeling-gel. Itt már sejtettem, hogy a mester megint nem tévedett, kiváló kis lemez lesz ez. A soron következő This Is Vengeance az egyik legtempósabb dal az albumon. Itt már egészen megszerettem Marc Lopes hangját, a refrénnel kilóra megvett magának. Bevallom, eleinte eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha ezeket a dalokat Eric Adams énekelné, de a lemez ezen pontjánál rájöttem, ez így tökéletes, Lopes kell ide. Olyan a hangja, mintha egy naponta whisky-vel öblögető James Rivera állna a mikrofonnál.
A számomra kiemelkedő dalok közé tartozik még a menetelősebb tempójú Devil’s Day, a kissé lazább, rockosabb Circle of Damnation pedig a maga korsólengető refrénjével akár Dictators-dalnak is elmenne – lehet, hogy eredetileg annak készült. Itt remekül oldja a feszültséget.
Mindent egybevetve, nagyon tetszik a lemez, amelyet egy olyasfajta szakadtság jellemez, ami szerintem a Manowar-nak is jót tenne. Kevesebb szinti, több metal. Egyedül azért nem kap maximális pontszámot, mert az előző két anyag hangzása mintha valamivel acélosabb lett volna.
Örülnék, ha egyszer élőben is lenne alkalmam elcsípni Ross-t és bandáját. Ha pedig beszélhetnék is vele, biztos elmondanám neki, hogy erkölcsi szempontból sokkal nagyobb Metal King-nek tartom őt, mint Mr. DeMaio-t.
Leave a Reply