Jó néhány zenekarral kezdtem úgy az ismerkedést, hogy az addig megjelent lemezeikből készítettem magamnak egy best of válogatást. A Rammstein esetében is ezt a receptet követtem; az egy évtizeddel ezelőtt megjelent Liebe ist für alle da volt az első olyan album, amelyet már a maga teljességében szereztem be és ismertem meg tőlük. Éreztem, hogy más zenét kínál, mint az addig hallott dalok, de nekem az is bejött, így onnantól már kifejezetten vártam tőlük a következő anyagot. És tessék, röpke tíz év szünet után itt is van! 🙂
Az idei, „jobb ötlet híján” a zenekar nevét viselő alkotás nem metal lemez, legalábbis sok helyen és több szempontból sem az. Amit ma a német csapat produkál, az univerzális muzsika, komplex szórakoztatóipari termék, showműsor, amelynek ugyanúgy része a látvány, a figyelemfelkeltő megbotránkoztatás, mint maga a zene. A mai Rammstein-ről – párhuzamként – egy külföldi és egy hazai együttes jutott eszembe: az egyik „nyilvánvalóan” a Marilyn Manson, a másik pedig a Quimby. Csapatok, amelyek műfaji kötöttségek nélkül, saját vízióik mentén tartanak valahová, s amelyek rajongói elfogadják ezt a művészi öntörvényűségből fakadó kiszámíthatatlanságot.
Ha belegondolunk, kevés olyan – nem angolszász – együttes létezik, amelyik az anyanyelvén énekelve is komoly nemzetközi sikereket tudhat a magáénak. A Rammstein is közéjük tartozik. Amihez persze minőségi muzsika és erőteljes színpadi jelenlét (is) szükségeltetik. A német csapat mindkettőt kipipálhatja, még ha az utóbbi évtizedben általuk taposott csapás, zenei irányvonal nem is nyerte el valamennyi die hard fan szimpátiáját. De mint tudjuk, ha a régiek közül egyesek el is maradnak, jönnek helyettük új szimpatizánsok, akiknek éppen ez az új hang tetszik.
Ahogy sok másik csapat esetében, itt sincs értelme a „régen mennyivel jobb volt” kezdetű fanyalgásnak; Till Lindemann-ék ma itt tartanak, ezt a zenét szeretik játszani, így nekünk is botorság lenne ott ragadni a múltban. Abban sem hiszek, hogy azért nem adtak ki tíz évig lemezt, mert nem voltak képesek elég színvonalas nótákat írni, és hogy nagy erőlködések árán született meg a mostani anyag. Nyilatkoztak volna ilyet? Ha igen, én nem olvastam. 🙂 Egy biztos: ez a csapat nagyon egyben van, hiszen a kezdetek, vagyis 1994 óta ugyanaz a hat muzsikus alkotja.
De hogy a zenéről is ejtsek néhány szót: mindig is értékeltem, ha egy banda mer változatos muzsikát játszani, akár egy nótán belül is tempót, hangulatot váltani, ha kizökkenti a hallgatót a konvencionális keretek által rá erőltetett műfaji monotóniából. Ha tesz arra, hogy mit várnak el tőle, ráadásul ahelyett, hogy vicsorogva gyilkolná a hangszereket, még egy kis humort is belecsempész a zenébe vagy a dalszövegekbe. A mai Rammstein-re nagyjából mindez igaz, így aztán nálam abszolút nyitott fülekre talál, amit a berlini banda legfrissebb lemezének 11 dalában, bő 46 percben kínál.
Persze, ahogy az általában lenni szokott, a csapat különösen a műsor elejét nyomja meg nagyon, azzal próbál meg bevágódni a zenéjét jól ismerőknél, a rendhagyóbb tételeket későbbre tartogatja. Az albumot nyitó, lendületesen pumpáló, hősies dallamokat felvonultató Deutschland vitathatatlanul a lemez egyik legerősebb nótája. (A Rammstein világának egyik félreeső, de azért jól látható zugában – a katonás német nyelvnek, az indusztriális felhangoknak és a leggyakrabban piros-fekete-fehérben testet öltő külsőségeknek köszönhetően – szerintem máig ott bujkál egy csipetnyi náci romantika, amire egyes rajongók vélhetően nagyon is buknak, míg másokat ez egyáltalán nem befolyásol a zene megítélésében.)
A Radio a lemez egyik legslágeresebb, média-komformabb dala, szintitémái a ’70-es évek végének, ’80-as évek elejének Kraftwerk-jét idézik. Gyenge szerzeményt a későbbiekben sem tudnék említeni, nívós darabokat annál inkább. A Zeig dich döngölését templomi kórus koszorúzza, a Puppe-ben Till tébolyult előadásával hipnotizálja a hallgatót, a Diamant két és fél percben letudott szerelmes szonettje pedig nálam az orosz Kino zenekar (ismeri őket valaki?) lírájára rímel. A kedvencem azonban egyértelműen az Ausländer című „popnóta”, amelyet mesélős stílusban előadott, soknyelvű csajozós dumája és gyerekhangú háttérvokálja egy kicsit komolytalanná tesz, ám ritmusai, dallamai lehengerlőek.
A dalok élmény-faktora mellett a pálmát nálam a frontember, Till Lindemann produkciója viszi el, de az anyaggal való ismerkedés során a sound izgalmas kaleidoszkópjára, a zseniálisan sokszínű hangszeres megszólalásra is érdemes odafigyelni.
Ez a Rammstein már nem AZ a Rammstein, amelyet az ezredforduló környékén szerettünk, ettől függetlenül az idei anyagért is egy kövér ötös jár a csapatnak.
Leave a Reply