Ezzel a zenekarral egészen különleges kapcsolatot ápolok. Már régóta nem vagyok a szó szoros értelmében vett rajongójuk, mégis a mai napig ezer szállal kötődöm hozzájuk. Ezek az emberek talán nem is sejtik, lehet, hogy nem is érdekli őket, de azzal, hogy zenélésre adták a fejüket, valószínűleg rengeteg ember életére voltak kisebb-nagyobb hatással, ami esetenként akár messze túl is mutathat a muzsika határain.
Személy szerint az egyik legfontosabb dolog, amiben hozzájárultak az életemhez, hogy nagyjából húsz évvel ezelőtt pályára állították a zenei érdeklődésemet. Azelőtt is hallgatgattam zenét, minden műfajból, ami elém került, de aztán egy nap jött a Sehnsucht lemez, és egy addig ismeretlen világba csöppentem bele. Valósággal megbabonáztak a korábban soha nem hallott agresszivitással támadó gitárok, s bár fogalmam sem volt arról, hogy mi az a riff, és egyetlen szót sem értettem a német nyelvű szövegekből, mégis imádtam az egészet.
Aztán videokazettán beszereztem az Engel videoklipjét, és végem volt. Mekkora arcok már ezek?! Meg egyáltalán, milyen zene ez már?! Játszik más is ilyet? Mert ha igen, én mindent és mindenkit hallani akarok! A többi, ahogy mondják, történelem. Ugyan még nem hallottam mindent, ami metal, de a mai napig rajta vagyok az ügyön.
Ez a zenekar, bár közvetett módon, de a magánéletem alakulására is jelentős hatással volt. Annak idején ugyanis a páromat nagy Rammstein-rajongóként ismertem meg, így a személyes szimpátián túl a közös nevező is azonnal megvolt. A mai napig együtt vagyunk, immár tizenkét éve, jóban-rosszban. Elmondhatom hát, hogy életem két legnagyobb szerelmét a Rammstein-nek köszönhetem. Ezek után hogyan is lehetnék közömbös irántuk?
A zenekarral való rövid, ám szenvedélyes kapcsolatom nagyjából két évig tartott, a Mutter lemez idején már egyre ritkábban kerestük egymás társaságát, én akkoriban más bandáknál kerestem a boldogságot, nem álltam a Rammstein szárnyalása útjába. Barátságban váltunk el, egyszerűen csak kiszerettünk egymásból, így megköszöntem minden szépet és jót, amit tőlük kaptam, és sok szerencsét kívántam nekik a jövőre nézve.
Kapcsolatunk ugyan véget ért, de én azért mindvégig rajtuk tartottam a szemem. Örömmel láttam, ahogy megtalálják a számításaikat a tengerentúlon is, illetve a világ minden táján sikert sikerre halmoznak, és teszik mindezt teljesen egyedülálló módon, saját anyanyelvükön előadott dalszövegekkel. Büszke voltam rájuk, amikor a Reise, Reise lemezzel hivatalosan is minden idők legsikeresebb német nyelvű zenekara lettek. Külön örültem neki, hogy a sikerek érdekében nem adták fel az elveiket, nem finomítottak sem a szövegeken, sem a klipek képi világán. Éppen ellenkezőleg, könyékig feltűrt ingujjakkal, két kézzel mártóztak meg az összes létező tabutémában, és az emberek szerették a dolgot.
Aggódtam értük, amikor a 2000-es évek közepén megfáradásról, Till Lindemann esetleges kiválásáról érkeztek hírek. Megnyugvással töltött el, amikor 2009-ben, nagy nehézségek árán, de legyőzték a belső feszültségeket, és összehozták a Liebe ist für alle da lemezt, természetesen botrányoktól kísérve, ahogy azt addig megszokhattuk. Hosszú évekig ez volt az utolsó közös albumuk, Richard Z. Kruspe gitáros az Emigrate soraiban zenélt, Lindemann szólólemezt készített, cseppet sem meghazudtolva önmagát. A Rammstein-gépezet pedig leginkább pihenő üzemmódban volt, koncerteztek ugyan, hatalmas sikerrel, de új lemezről hosszú-hosszú ideig nem volt szó.
Tavaly végre jó hírek érkeztek, és a rajongók elkezdhettek reménykedni, hogy ha minden jól alakul, a 2019-es év új Rammstein-lemezt fog hozni. Imáik meghallgattattak, és megérkezett a várva-várt új album, amely simán csak a zenekar nevét viseli. A borító a korábbiakhoz hasonlóan minimalista, talán a zenekar közismert piromániájára utal, ki tudja. A lemez a tízévnyi várakoztatásnak és a felfokozott érdeklődésnek köszönhetően eleve sikerre van ítélve, legyen bármilyen is a rajta található zene.
Az albumot a már előzetesen bemutatott Deutschland indítja, ami pontosan olyan, amilyennek egy visszatérő lemez nyitó tételének lennie kell. Fokozatosan építkezik a dal, folyamatosan emelik a feszültséget, ahogy a kezdő szintetizátordallamra egymás után lépnek be a hangszeresek, majd szépen lassan elindul az egész. Till Lindemann első sorainál már meg is szállja az embert az a bizonyos hangulat, ami csak ennek a zenekarnak a sajátja. Mintha el sem telt volna az a tíz év. A refrént borítékolhatóan együtt fogja velük üvölteni a koncertek közönsége. Kiváló indítás! A dal klipjére nem térnék ki, olyan gazdag szimbolika jellemzi, amit valószínűleg évek múlva is elemezni fognak, akik pedig szeretnek mindenen felháborodni, azok háborogjanak.
A második dal, a Radio egy érdekesen pulzáló billentyűs bevezetéssel indul, ez hamar átadja a helyét a zenekar védjegyének számító menetelő riffeknek, ami alá Flake (Christian Lorenz billentyűs) időnként egy furcsa, amolyan retró-futurisztikus hatású dallamfoszlányt játszik, egyfajta rideg hangulatot adva a dalnak. A refrén elsőre egy kicsit furcsán hatott, ahogy a katonás gitártémákra kissé modorosan, lágyan énekel Lindemann, de sokadszorra hallgatva már abszolút rendben van a dolog. Nagyon jól sikerült dal.
A Zeig Dich az egyházat és annak hazug képviselőit állítja pellengérre, ennek megfelelően egy templomi kórus-szerű énekkel kezdődik, majd ismét a korai időket idézik a fűrészelő gitárok. A verzék alatt Till nagy pátosszal sorolja a papok bűneit, egyre feszültebbé válik a hangulat, a tomboló refrénben pedig végleg elszabadulnak az indulatok. Ez a dal egyenesen a Herzeleid/Sehnsucht időkbe repíti vissza a hallgatót, a régi rajongók szerintem máris imádják.
Az Ausländer kezdése azonban ennek éppen az ellenkezője, ugyanis egy olyan ‘90-es évekbeli techno-pop borzalom szintitémával indul, ami igencsak leverte a kezdeti lelkesedésemet. Érdekes módon, ahogy a gitárok is bekerülnek a képbe, hirtelen nagyon is elkezd működni a dolog. Most már ott tartok, hogy ez a dal a maga fülledt nyári éjszakákat idéző hangulatával az egyik kedvencem az albumról. Mik vannak!
Sex. Csak így simán. Nem is értem, hogyan fordulhatott az elő, hogy eddig nem jutott az eszükbe ez a dalcím? Itt már a Mutter- és a Reise, Reise-korszakot idézik fel a zenészek, minden ízében Rammstein, tehát igazi slágervárományos a dal.
Ahogy olvasgattam a különböző kritikákat, sok helyen a Puppe című dalt tartják a csúcspontnak, amit nem igazán tudok mire vélni. Számomra nem sokat mond ez a lassú dal, gondolom, Lindemann egyfajta pszichopata hangulatot akart teremteni ezzel a dallamtalan, nyers ordibálással, rám azonban semmilyen hatást nem sikerült kifejtenie, sajnálom. Két dal van, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet, közülük éppen ez az egyik.
Pedig tudnak még a fiúk jó lassú számot is írni, és erre pont a soron következő Was ich liebe egy remek példa. A verzék itt is meglehetősen minimalisták, viszont Till itt már a jobbik formáját mutatja, a refrénben pedig egyenesen remekel. A megfelelő taktikai pontokon elhelyezett betonozó gitárok pedig még feljebb tornázzák az amúgy is emelkedett hangulatot. Egy újabb remek dal, az örömömet csak az tudja egy kicsit lelohasztani, hogy rögtön a lemez másik gyenge pontja követi, legalábbis szerintem. A Diamant egy végig akusztikus darab, érzelmes is, szó se róla, de számomra egy kissé jellegtelen. Próbálom inkább egy átvezetőként, mintsem teljes értékű dalként felfogni.
A lemez legnagyobb meglepetése számomra a Weit weg. Egyértelműen Flake jutalomjátéka ez a dal, egy Hammond-szerű hangszínt alkalmazva olyan témákat játszik, amilyenekre sosem számítottam volna egy Rammstein-lemezen. Nem a szokásos elektro-díszítéseket, effekteket hozza, hanem a hetvenes évek nagy rock-billentyűseinek szellemében alkotta meg a témáit, talán még maga Jon Lord is elismerően veregette volna meg a vállát.
Az álmodozó hangulatot gyorsan rövidre zárja a Tattoo a korai időket idéző szaggatásával. Mondhatjuk, hogy egy Rammstein-sztenderdről van szó, de hát pont az ilyen dalok tették őket azokká, akik. Ilyenekből sosem lehet elég.
Az album utolsó felvonása, a Hallomann egy hangulatos, lassú tétel, Lindemann itt újra nagyot alakít, az időnként megdörrenő riffek hatására pedig a hallgató egy újabb harapósabb dal után sóvárog, ám mivel ez az anyag záró tétele, nem marad más hátra, mint újraindítani a lemezt. Meg is tesszük majd jó párszor.
Örülök, hogy az élet újra összehozott egykori kedvenceimmel. Egy kellemes nosztalgiázásra számítottam, de be kell vallanom, magam is meglepődtem, mennyire magával ragadott az új lemez. Úgy idézi a zenekar a múltat, hogy közben új utakat keres. Határozott késztetést érzek arra, hogy visszakutassak a diszkográfiájukban, és bepótoljam a hiányosságaimat. Akkora rajongójuk már biztos nem leszek, mint régen voltam, de az elkövetkező hetekben biztos gyakran elő fognak kerülni a lemezeik, ezt az újat is beleértve. Tisztességes visszatérést produkált a zenekar.
Leave a Reply