Possessed: Revelations of Oblivion (2019) – 1.

Még pontosan emlékszem, milyen elementáris erővel hatott rám a zenekar 1985-ös Seven Churches albuma, ami a Roadrunner kiadásában jutott el hozzánk. Talán nem sátánkáromlás, ha azt mondom, Becerráék ebben az évben átmenetileg letaszították a Slayert a legdurvább zenék trónjáról. Persze köztudottan Slayer-alapokra támaszkodtak, de az egész koncepció zenei/hangzásbeli megvalósítása és az ehhez kapcsolódó zenekari lemezborító-fotók a legextrémebbek voltak akkoriban (kivételt talán csak a ’85-ös, nyugatnémet Metal Hammer-poszter képezett, amin kockás ingben és „sima” bőrdzsekiben álltak a srácok 🙂 ).

Most, 33 évvel az utolsó nagylemezük után végre megjelent az első, új felállású albumuk, amelyet nagy várakozás előzött meg a thrash/death metal rajongói részéről. Marketingtechnikai okokból biztos van valamilyen mögöttes jelentése a számkombinációnak: 33 éppen a fele a 66-nak – még ha nem is a 666-nak, de hát ennyi évet ki várna egy új albumra? 🙂

Az új album ugyanúgy sejtelmesen, misztikusan kezdődik, ahogy annak idején a bemutatkozó lemez, vagy az azt követő korong, hogy ezzel is növelje az izgalmat, amíg csak be nem indul az a lehengerlő, bivaly Possessed-gépezet, amit annyian vártunk. Van itt minden: pengeéles, precíz gitárok, visszhangosított dobpörgetés a tamokon, disszonáns dallamok, Jeff Becerra megturbósított Lemmy-s orgánuma és nyakatekert, a zenekar védjegyének számító tempóváltások. A megjelenés előtt kellően felspannolták a várakozás hullámát a lemezelőzetesként megjelentetett két dallal, amelyek már maguk is valami nagyon jót sejttettek. A különböző hanghordozókon (hi-fi, stúdió és iPod) való többszöri meghallgatás után nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a Possessed nevének egy újabb remek formába öntésével állunk szemben.

A dalokat Becerra elmondása szerint ugyanúgy játszotta fel a csapat, ahogy a ’80-as években, a keverés pedig Peter Tägtgren (Hypocrisy, Pain, Bloodbath) keze munkáját dicséri, aki stockholmi stúdiójában egy nagyon transzparens és a zenekar szellemének megfelelő, nagyon erős hangzást biztosított az anyagnak. Egy ideális kombinációt kell elképzelni, amelyben az old school a modernnel keveredik, úgy, hogy mindkét technika előnyei a legjobban kijönnek. Az egésznek olyan hatása van, mintha egy dühös méhekkel teli kaptárt tennének a fejedre, és mellette egy bivaly még jól megrúgna! 🙂 Különösen igaz ez a Dominion című nótára, de a gitárosok és basszista az egész albumon csak úgy kirázzák az ujjukból a jobbnál jobb riffeket.

A ’80-as évekhez képest az anyag még összeforrottabbnak tűnik, persze a klasszikus felvételek érdemeit, főleg a Seven Churches-ét nem lehet elvitatni. Becerrának nagy dicséret jár azért, hogy ügyelt rá: három év előkészítő munka után se essen csorba a zenekar hírnevén, ami ugye kötelez. A felvételek lélegzik magukból a régi Possessed-et, ugyanakkor a csapat dalszerkezetek, feljátszás és keverés tekintetében is tökélyre viszi a produkciót. Az együttes összes periódusából vannak itt hatások, és a frontember az új tagok technikai tudását is hagyta kellőképpen felszínre hozni. Már csak a júniusi, 16 állomásos európai turnéra kell várni, hogy a dalok ütőképessége színpadon is megmutatkozzon.

A zenei stílus az ezzel kapcsolatos kommunikációval ellentétben szerintem inkább thrash, mint death, még ha a csapatot az utóbbi irányzat kitalálójának is titulálják, és ha Becerra is inkább a death irányába próbálja tolni a zenekar promóját. Talán annyiban igaza van, hogy szerinte a stílus kaliforniai verzióját játsszák, sötétebb riffekkel és torzított énekkel, ami ugye már az egész irányzat dömpingje előtt is létezett. A logóban újra megjelent a fordított kereszt, amit a Beyond the Gates és a The Eyes of Horror lemezeken már nem láthattunk.

A borító a lengyel Zbigniew Bielak munkáját dicséri, aki többek között a Deicide-nek, a Ghost-nak és Paradise Lost-nak is dolgozott: részleteiben is igen komplex mestermű, amely démoni atmoszférát sugall. Az album szövegeit hallgatva az egyes részletek is megvilágosodnak; a szimbolikus és absztrakt képek a katedrálisról, az iszonyú démonokról és a gótikus színes ablakokról szintúgy igen részletesen vannak ábrázolva, amelyek egy bakelit borítóján jobban mutatnak, mint egy CD-füzeten. Mindezek azonban nem a Sátán hatalmát éltetik, hanem egy, az emberiséget fenyegető veszélyt sejtetnek, amely átvitt értelemben a világ legnagyobb vallásaiban is megtalálható.

Már régóta tudható, hogy a szimpátiát a szeretet és visszafogottság váltja ki az emberekből, de a mai világot a hatalom, az erőszak és a pénz hatalma helyezi reflektorfénybe és a média címlapjaira. És ez az, ami egyszer az emberiség létét kiolthatja. Ezzel a művészi, képi megjelenítéssel reméli a Possessed az embereket az iszonyatra és a félelemre emlékeztetni, ami a gonoszban is megtestesül. A No More Room in Hell-ben például a Poklot a Földre helyezik, ahol nem létezik Isten vagy Sátán, és az élet sem létezik a halál után, hogy a jót a gonosztól el lehessen választani.

A The World című dalban pedig azt részletezik, hogy mit hozna magával, hogyan reagálna arra az emberiség, ha nem létezne Isten szava, ami megalkotja a szabályokat és kijelöli a határokat. A Ritual és a Graven című szerzemények pedig szövegileg azzal foglalkoznak, hogy mit jelent a gyűlölet és a vallás, ha ezek állnak a létmeghatározás középpontjában. A zenei aláfestéshez passzolóan természetesen a létezés témáit a csapat szövegileg is a sötét oldalról közelíti meg.

Mai szemmel nézve még nehéz megmondani, hogy ez a lemez idővel korszakalkotó lesz-e, mindenesetre az év legjobb albumai között van a helye!