Kiss Gábor (Gabrielkiss)

Olvasónkból lett munkatársunkká az elmúlt napokban, ennek apropóján mutatjuk be Gábort, aki az Egyesült Királyságból követi oldalunkat, és küldi nekünk cikkeit.

Már az elején tisztázzuk: nem te vagy a Shock! magazinos Kiss Gábor. Előfordult már, hogy a neved alapján összekevertek vele?

Annak idején, amikor elkezdtem olvasni a Shock!-ot, nem tudtam, hogy van egy kollégájuk, akit ugyanígy hívnak, így gyanútlanul nem Devilschild666-ként, hanem a saját nevemmel regisztráltam, és az ottani kommentjeimnél is nyilván ez volt feltüntetve. Egy idő után azt vettem észre, hogy amikor az ottani Gábor szól hozzá a cikkekhez, a neve után zárójelben ott a magazin neve is, így különböztette meg magát tőlem. Szóval össze éppen nem kevertek vele, de akaratlanul is felhívhattam magamra a szerkesztőség figyelmet.

Körülbelül mióta követed az oldalunkat?

Valamivel több mint fél éve kezdtem el olvasni az oldalt. Konkrétan úgy találtam rátok, hogy eszembe jutott, régen mennyire tetszett a Stygian Shadows című fanzine, amit egy havertól kaptam kölcsön. Gondoltam, rákeresek a neten, hátha van valami fellelhető anyaguk, mert úgy rémlett, hogy egy ideig webzine voltak. Sajnos nemigen találtam semmi konkrétat, viszont így láttam meg, hogy Dávid Laci jelenleg nálatok tevékenykedik. Egyből megtetszett, hogy itt nem ugyanazok a mindenhol olvasható napi hírek vannak, hanem napi két-három cikk, de azok tényleg érdekesek, mind a lemezkritikák, mind a különböző eszmefuttatások. Külön bejött az a sztori, hogy két régi haver újra összejön, és annyi év után is megvan a közös nevező, ugyanott folytatják, ahol annak idején abbahagyták. Mondhatom, hogy azóta az egyik kedvenc rock magazinom lettetek. Mindig várom a napi betevőt tőletek.

Úgy láttam, hogy inkább a weblapunkat látogatod, nem pedig a Facebook-os felületünket.

Ennek egyszerű oka van, mégpedig az, hogy napi egy-két percet töltök a Facebook-on. Soha nem kötött le a dolog: van profilom, vannak ismerőseim, hogy ne nézzenek rám úgy, mint egy ufóra, mert nem használom a közösségi médiát. A hagyományos weboldalakat szeretem, azokat olvasgatom, ilyen tata stílusban. Azokkal szerintem több a munka is, mint egy három perc alatt összedobott Facebook-csoport oldallal. Szóval ne vegyétek magatokra, ha nem fogok mindent ”szétlájkolni”, amit kitesztek, egyszerűen ilyen passzív vagyok a Facebook-on.

Elég gyakran és jó értelemben véve hosszan kommentelsz; más oldalakon is ilyen aktív vagy?

Csak a fent említett Shock!-on szoktam kommenteket írni, mert ott viszonylag konszolidáltan reagálnak egymás gondolataira az olvasók. Nem akarok más oldalakat név szerint megemlíteni, mert nem tehetnek a dologról, de ami néhány helyen megy, az hihetetlen. Ha valaki csak meg merészeli említeni, hogy szerinte ez a zenekar vagy az a lemez jobb, mint egy másik, három komment után már eljutnak az anyázós-zsidózós szintre. Ebből inkább kimaradok, főleg, mert lehet, hogy belőlem is a legrosszabbat hozná ki egy-két jó képességű versenyző. Persze azért csendben elárulom, hogy én sem vagyok szent, így mazochista felháborodásvágytól vezérelve végig szoktam olvasni az ilyen kommentháborúkat, és azon szoktam nevetni, amin tudom, hogy sírni kellene. Nálatok ilyet nem láttam, így én is írtam néhány hozzászólást.

Előzetesen azt írtad, hogy 20 éve vagy rock/metal rajongó. Ez alapján arra tippelek, a harmincas éveid közepén járhatsz…

Igen, idén júliusban leszek 34.

Légy szíves, néhány mondatban mutatkozz be: honnan származol, milyen szakmát tanultál, hol élsz most és mivel foglalkozol?

Életem első 26 évét Csongrád megyében, Makón éltem le, a beszédem alapján ezt könnyen megállapíthatnád. 🙂 Cukrászatot tanultam, de a gyakorlati időt leszámítva egyetlen napot sem dolgoztam ezen a területen. Rá kellett jönnöm, hogy a vendéglátás nem szakma, hanem egy hivatás, ami teljes embert kíván. Én pedig egy felet sem akartam adni magamból. Egyébként minden elismerésem azoké, akik a vendéglátóiparban dolgoznak. 7 éve költöztem ki a párommal, Emesével Angliába a bátyám unszolására. Igen, noszogatni kellett, hogy kijöjjek, mert nekem semmi gondom nem volt az otthoni életemmel. Nem tartottam, és most sem tartom élhetetlennek Magyarországot. Aztán egyszer csak úgy voltam vele, hogy mégis a heavy metal bölcsőjéről van szó, miért is ne tennék vele egy próbát? Azt hiszem, kiváló példája vagyok annak, hogy a rock and roll nemcsak egy zenei, gondolkodásbeli életforma, hanem magát az életet formáló erő is lehet.

Jelenleg Angliában élek ugyan, de továbbra is makóinak vallom magam, és mindig is annak fogom. Az utóbbi 10 évben egyre csak szebb, jobb lett a város, hogy a viharba’ ne lennék büszke rá! Simán benne van a pakliban, hogy egyszer gondolok egyet, és hazamegyek. Talán akkor még egy Rattle-olvasótalálkozóra is eljutnék. Szóval, ne is próbáljatok csábítani, mert a végen még hazamegyek. 🙂

Sport, a metal mellett egyéb szenvedély, hobbi?

A sport sosem volt az én világom. A bátyám nagy focimániás, engem mindig hidegen hagyott a dolog, őt viszont a metal nem érdekelte sosem. Mondjuk, egyszer vontunk egy olyan párhuzamot, hogy a dobosok olyanok a zenekarokban, mint a kapusok a focicsapatokban. Régebben szerettem olvasni, Vonnegut volt az egyik kedvencem, Orwell-től az 1984 anno teljesen kikészített, de aztán – tudom, szégyen, de – elapadt az olvasási kedvem. Mint minden korosztályombeli, én is sokáig nyomtam a Playstationt, de egyszer, amikor azon kaptam magam, hogy a gépnek ordibálok, mert nem tudok lelőni egy gengsztert vagy valami hasonlót, akkor jöttem rá, hogy mit bohóckodok ezzel a marhasággal, ennyi erővel gitározhatnék is.

Így aztán fillérekért vettem egy alapkategóriás akusztikus gitárt, azon szoktam AC/DC-dalokkal szórakoztatni magam. Nincsenek komoly ambícióim ezzel a dologgal kapcsolatban, soha nem fogok emberek elé kiállni a produkciómmal, egyszerűen néha előveszem a gitárt, és olyankor egy órára én vagyok Malcolm Young. Egyéb hobbi gyanánt talán még a sorozatok nézését mondanám. Nálam alapkövetelmény egy sorozattal szemben, hogy már be legyen fejezve, ne kelljen tűkön ülve várni a következő évadot. Ebből következik, hogy sosem az aktuális, menő sorozatokat követem. Most éppen, jó tíz év késessel a Szökést kezdtem el nézni.

Melyik városban laktok Angliában, és pontosan mivel foglalkozol?

2012 januárjában jöttünk ki, egy Knottingley nevű kis városkában élünk West Yorkshire-ben. Leeds nincs messze, de ami még fontosabb, hogy Barnsley is közel van hozzánk, arról a városról pedig azt érdemes tudni, hogy a Saxon onnan származik. Egyszer, amikor ott jártunk a piacon, nem tagadom, egy kicsit reménykedtem, hátha meglátom, mondjuk, Paul Quinn-t, ahogy egy tescós szatyorral a kezében banánért áll sorba, de ez sajnos nem történt meg.

Munka: az amerikai Walmart itt, Angliában ASDA néven fut, ennek a cégnek egy úgynevezett recycling (újrahasznosító) centerében mint targoncasofőr jelentek folyamatos életveszélyt a kollégákra. Tényleg nem vagyok nagy ász a témában, egyszer csak engem és két másik szerencsétlent kiválasztottak, hogy akkor ti targoncázni fogtok. Mondtam, hogy nekem jogsim sincs, a legkomolyabb gép, amit vezettem életemben, a roller volt. Azt mondták, nem baj. Úgy voltam vele: nekem nem is baj, nektek lesz az. Néha, amikor ülök a gépben, eszembe jut az Anvil Plenty of Power című nótája, ilyenkor átfut az agyamon, hogy na, most aztán kuss legyen, vagy kivasalok mindent és mindenkit! Na jó, az utolsó mondat nem igaz (dehogynem). Érdekesség gyanánt még elmondanám, hogy a munkám részeként naponta több száz kiló kifogástalan állapotú, lejárati idő előtti élelmiszert kell kidobálnom a kukába, ami aztán megsemmisítésre kerül. Ezt teljesen felfoghatatlannak tartom. Nesze neked, Live Aid!

Gyűjtőként mennyire vagy elégedett az ottani lemezboltok kínálatával? Mi volt az utolsó szerzeményed?

Megmondom őszintén, leginkább online veszem a zenéket, bár itt is akad néhány jobb lemezbolt. Innen nem messze van egy város, Pontefract, ott van egy jó kis hely, ahogy mi hívjuk, „a cédés nyanya” boltja. Valójában persze nem nyanya, hanem egy középkorú hölgy, aki a férjével viszi a boltot. Sok jó zenét árulnak, különösen a metal részleg van nagyon rendben. Onnan például sok jó dolgot vettem. Szintén a közelünkben, Castlefordban volt egy HMV zeneüzlet, ott aztán volt minden, ami szem-szájnak ingere. Be is zárták, ahogy kell. Legutolsó szerzemény? A postás néhány napja hozta meg az első négy Manowar-albumot, olyan boldog voltam, mint amikor kiskoromban a Mikulástól kaptam csokit. Súlyos hiányosság volt a gyűjteményemben, már igencsak ideje volt bepótolni.

Szoktál koncertekre járni? Ha igen, hová? Milyen zenekarokat láttál az elmúlt időben, és melyik buli tetszett a legjobban?

Igen, ha a közelben van valami jó buli, igyekszünk eljutni rá. Amióta itt élünk, voltunk Metallica, Ghost, Saxon, Blaze Bayley, Saracen, Demon, Leatherwolf, Black Sabbath koncerten. A Metallica-t a Leeds fesztiválon láttuk: szabadtéri koncert volt, nagyjából 10 méterre álltunk a színpadtól, hihetetlen élmény volt. A Black Sabbath-ot szintén Leedsben láttuk, Golden Circle jegyet vettünk, ami annyit tesz, hogy a színpad előtt volt egy elkerített rész azok számára, akik ezt a drágább jegyet vették. Az első sorban álltunk, le sem vettem a szemem Tony Iommi-ról. Nekem az az ember a Black Sabbath, a heavy metal egy személyben.

Nem tennék különbséget, hogy melyik koncert tetszett a legjobban, mindegyik más miatt volt maradandó emlék. A Sabbath és a Metallica ugye legendák, akikről régen a legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd láthatom őket. A Leatherwolf-ot, Blaze Bayley-t és a Demon-t Wakefieldben láttuk, egy egészen kis klubban, ami azóta sajnos be is zárt. Ezek a koncertek azért voltak emlékezetesek, mert az összes említett bandával tudtunk találkozni a koncertek előtt, egy rakás dolgot aláírattunk velük.

A Leatherwolf-os Dean Roberts, ahogy meghallotta, hogy magyarok vagyunk, egyből kérdezte, hogy szeretjük-e a vízilabdát, majd hosszasan ecsetelte a magyar válogatott nagyszerűségét, és hogy mekkora rajongója a magyaroknak. Később, az este folyamán, még a koncert előtt vagy háromszor külön odajött hozzánk, leült az asztalunkhoz, utánunk jött az udvarra, és folytatta a magyar sportolók fényezését. Hatalmas figura volt. Az énekesük pedig egy igazi úriember volt, érdeklődött, hogyan keveredtünk oda Magyarországról stb., még az italunkat is fizetni akarta, amit persze nem hagytunk. A koncert pedig egy valóra vált álom volt.

Blaze is hihetetlen közvetlen volt, aláírt mindent, a koncerten a Futureal alatt még pacsiztunk is. Felejthetetlen volt. Amúgy is imádtam a Maiden X Factor albumát, így pedig teljesen a szívem csücske lett, már teljesen másképp hallgatom. Ugyanez igaz a Leatherwolf-ra is.

Nagy fájdalmam, hogy a Magnum koncertjére nem tudtam eljutni: túl későn tudtam meg, hogy lesz buli a környéken, és sajnos nem adták ki a szabadságot arra a napra a melóban. Mondtam a főnöknek, hogy semmi gond, de közben a kezem igen idegesen matatott a zsebemben, a targonca-kulcs környékén, ha érted, mire gondolok…

Visszatérve a kezdetekre, mikor és hogyan szippantott magába ez a zenei közeg? Emlékszel még az első lemezeidre, amelyek eldöntötték a sorsodat?

A Rammstein egyik klipje alapján gondoltam, hogy be kellene szerezni ezt a zenét, mert más, mint amiket máshol lehet hallani. Egészen addig nem is érdekelt a zene olyan szinten, hogy meg is vegyek valamit. Telitalálat volt, mert a Sehnsucht albumot vettem meg elsőnek, ami eléggé homogén zeneileg, tehát a legtöbb szám igencsak hasonlított arra, amit a klipben láttam/hallottam. De ami a legfontosabb, hogy ez volt az első zeném, ahol végig torzított gitár szólt az összes számban. Gondoltam, kellene még hasonlókat keresni, így szereztem be többek között az AC/DC Ballbreaker lemezét is. Ott és akkor dőlt el a sorsom, ha lehet így mondani. A ’DC a mai napig az egyik legnagyobb kedvencem, örök szerelem. Aztán persze csőstül jöttek a megkerülhetetlen bandák: Metallica, Priest, Accept, Motörhead, itthonról a Pokolgép, Ossian, Akela, Moby Dick, ahogy kell. Itt, azt hiszem, alapvető személyiségváltozás állt be nálam. Úgy olvastuk a haverokkal a Hammert, mint a szentírást, egy új világba csöppentünk bele.

Eleinte CD-ket gyűjtöttél, vagy egyből bakelitekkel alapoztad meg a kollekciódat?

Igazából CD-ket gyűjtők, bakelitem nem sok van, maximum hat-hét. Nincs hozzá lejátszóm, drágább is, meg aztán CD-vel kezdtem, úgyhogy ez már így is marad. Nem igazán félek a formátum jövőjével kapcsolatban, nem fog eltűnni, legfeljebb visszaesik a népszerűsége, legfeljebb majd produkál egy túlárazott feltámadást, mint most a bakelit.

Mp3-formátumban is hallgatsz zenét, vagy egy lemezgyűjtő esetében szentségtörés akár már csak feltételezni is ilyet?

Egyáltalán nem szentségtörés, ugyanis 90 százalékban mp3-ban hallgatom a zenéket. Ez konkrétan úgy néz ki, hogy ami kell, azt levarázsolom a világhálóról, és azt hallgatom. A CD-ket pedig, amiket itt kint veszek, mind hazaviszem az otthoni kollekcióba, amikor hazalátogatunk. Én itt élek Angliában, a gyűjtemény pedig otthon pihen, és várja a gazdáját. Jó, mi? Mondom, hogy makóinak vallom magam… Lélekben most is ott lakom, minden, ami fontos nekem, odahúz.

Említenél néhány stíluskorszakodat, vagy együttest, amelyek az idők folyamán meghatározták az érdeklődésedet?

A kezdet kezdetén rögtön volt egy nagyjából kétéves death metal-korszakom, de azt valahogy elhagytam. Ami utána jött, az a mai napig is tart: heavy, speed, power, thrash, doom, hard rock. Viszonylag gyorsan magamra találtam. A már említett AC/DC mellett a Black Sabbath, az Accept, a Priest már a kezdetektől fogva ott voltak, és a mai napig kedvencek.

Külsőségekben mennyire jelzed vagy korábban mennyire jelezted a hovatartozásodat (hosszú haj, zenekaros pólók, felvarrók, kiegészítők stb.)?

Régen persze zenekaros pólóban nyomtuk éjjel-nappal, és a hosszú haj is alap volt. Volt egy Iron Maiden-hátfelvarrós bőrkabátom is, amit nevetséges módon elhordtam, aztán sajnos egy kocsmai bunyó alkalmával végleg megadta magát, így meg kellett válnom tőle. Ma már nem igen hordok zenekaros cuccokat. A maradék három szál hajam ugyan még hosszú, de egy napon, ha megunom, úgyis letolom kopaszra, és kész. Hogy aztán, amikor a második tinédzserkoromat fogom élni, megint hosszú legyen, ilyen Szigeti Feri stílusban, hogy végképp ne nézzek ki sehogy sem… 🙂

Itthon mennyire voltál nagy koncertlátogató?

Volt idő, amikor heti rendszerességgel lejártunk a szegedi Rock Klubba. Ez két évig tarthatott. Mindegy, ki játszott, csak élő zene legyen. Aztán később már jobban megválogattam, hogy mire megyek el, így értelemszerűen ritkult is az általam látogatott koncertek száma.

A hazai zenekarok közül melyek (voltak) a legnagyobb kedvenceid?

Régen, ahogy az illik, a Pokolgép, az Ossian, az Akela, a Moby Dick, a Beatrice, az Omen voltak a kedvenceim. Ma már azt mondom, hogy itthonról a Mood és annak utódzenekarai a csúcs számomra.

Nem titok, hogy az elmúlt napokban kollégaként csatlakoztál a Rattle Inc. szerzőgárdájához. Korábban is írtál már fanzine-ekbe, webzine-ekre, vagy egyéb szakmai kiadványokba?

Semmilyen egyéb lapnak vagy weboldalnak nem voltam a munkatársa. Egy időben elkezdtem egy blogot csinálni, de hamar alábbhagyott a lelkesedésem.

A jövőben milyen irányzatokon belül és milyen jellegű anyagokra számíthatunk tőled? Magyarul, miről van kedved írni?

A már említett heavy, speed, thrash, doom, hard rock műfajokban megjelenő új, illetve számomra fontos régi lemezekről tervezek írni.

Akkor ehhez kívánok sok jó zenét, ötleteket és kellő mennyiségű szabadidőt!

Köszönöm a bizalmat és a lehetőséget, remélem, nem fogok csalódást okozni!