King Diamond: Conspiracy (1989)

Kisebb csörte előzte meg a cikket, mivel Dávid László barátom is igényt tartott a lemezismertetőre, de győzött az erő az ésszel szemben, így én emlékezem meg egy pár sorban King Diamond eme remekművéről. 🙂 Kérem azokat, akik nem szeretik a vinnyogást, a sikoltozást, a velőt rázó magas „c”-t, lapozzanak tovább, ez az írás nem nekik szól! Aki viszont kedveli Király Gyémánt hangját, ne  menjen sehová, hanem csapja be a lejátszóba (vagy fel a lemezjátszóra) a mester valamelyik albumát (de leginkább ezt), miközben olvasgatja szerény írásomat az Conspiracy-ről.

Nemrég azon elmélkedtem, hogy melyik elsőnek hallott albumból lett abszolút kedvencem az adott előadótól. Nos, a dán énekesfenomén is „így járt”, nekem a Conspiracy a favoritom tőle, és bizony, egy kicsit le voltam maradva az életművével kapcsolatban, valamilyen okból kifolyólag csak ezzel került a látóterembe King zenekara, így ezt a nagylemezt vettem meg tőle elsőként műsoros kazettán. Persze, ezután szép lassan begyűjtöttem a korábbiakat is, aztán idővel a The Eye is kijött, amire szintén lecsaptam, mint tyúk a langyos takonyra, valamint a Mercyful Fate-albumok is eljutottak hozzám. Tudom, sokaknak a két korai Mercyful Fate-korong az etalon, vagy a szólóban kiadottak közül az Abigail-t is rengetegen a csúcsműnek tartják, de nekem több szempontból is a Conspiracy a top. De azért azt halkan megjegyzem, hogy az összes kiadvány kiváló munka, amin King közreműködött.

Szóval, ismét csak találkoztam egy pozitív kritikával (találjátok ki, melyik magazinban), és ez vezetett rá, hogy beleinvesztáljak a kazettába, bár a cikkíró némileg elbizonytalanított, mivel szerinte a lemez sztorija egy picit háttérbe szorította a zenét, de úgy voltam vele, hogy üsse kő, ha nem tetszik, legfeljebb kidobok 300 forintot az ablakon, ám a végeredmény minden kétségemet szertefoszlatta, mivel nemcsak a mestertől lett a Conspiracy a kedvencem, hanem nálam minden idők egyik legjobb heavy metal albumává is vált.

Nem mindenki ad a külsőségekre, a borítók csak velejárói a lemezeknek, néha én sem foglalkozom azzal, hogy mibe csomagolták a korongot, nem egyszer egy gyenge vagy átlagos külcsín is remek muzsikát takar (és ez fordítva is igaz), de ebben az esetben engem teljesen megigézett a kép. King Diamond festett (ál)arca mögött megéreztem valami pluszt, valami különlegességet, úgy véltem, itt valami hatalmas dolog fog történni, amivel végül is meggyőztem magam arról, hogy megvásároljam a Conspiracy-t. És igen, szerencsére bejött a számításom, mert már az első meghallgatás után kilóra megvett a lemez.

Emlékszem, hatalmas döbbenet (majd óriási mosoly) jelent meg az arcomon, mivel ilyen zenével még életemben nem találkoztam, és King Diamond éneke is akkora kuriózumnak számított, hogy csak lestem. Elismerem, nem mindenkit hat meg az igen magas tartományban repkedő hangszál-kínzás meg a falzett, de nálam nyert ügye volt a frontembernek. Az extremitásnak egy másik oldala jelent meg az énekes pengeéles hangjával, de a torok nem csak a felhők felett van otthon, a mélyeket is kitűnően hozza, ráadásul egy soron belül többször is váltogatja a hangszíneket. Őrület, amit csinál, ilyet csak ő tud.

King Diamond vonzódása a túlvilághoz, a gonoszhoz, és az okkult dolgokhoz azt eredményezte, hogy dalaiban ilyesmi témák jelentek meg, és elment egészen odáig, hogy komplett történeteteket agyalt ki a zene kísérőjeként – ezt hívjuk koncept-lemeznek. A Conspiracy horrorsztorija a Them albumon megkezdett történet folytatása és befejezése, ráadásul King saját magát nevezte ki főszereplőnek. Ez a fajta „elbeszélés” is teljesen egyéni volt, és nem egy szimpla „para-melodráma” kerekedett ki belőle, mert több csavar is van a mesében, és nem úgy zárul, hogy egyértelműen befejeződött volna a saga, mivel néhány kérdés nyitott maradt.

De mit sem érne az egész, ha a zene nem nőne fel a remek rémtörténet mellé. Persze, olvastam fanyalgó véleményeket a muzsikával kapcsolatban, például azt, hogy „veszített komplexitásából”, meg olyat is, hogy „az amerikai piacot akarták meghódítani, emiatt slágeresebb és silányabb lett a végeredmény”, de ez legyen azok baja, akik ilyesmiket hordtak össze, de ha még részben igazat is adok a kritizálóknak, akkor is azt mondom, hogy szerintem zeneileg a legütősebb King Diamond-lemez készült el a Conspiracy képében.

Aki hiányolja a komplex szerkezetű dalokat, biztosan nem az elejétől hallgatta meg az albumot, mivel rögtön a nyitó nóta (At the Graves) majdnem kilenc perce tömény muzikális témahalmozást rejteget. A hangulatos bevezetőt követően (King dallamos énekét szintetizátor kíséri) beindul a riff-és szólógyár, ömlenek a jobbnál jobb zenei képletek, és én egyik ámulatból a másikba esem, mert a rengeteg váltás ellenére minden hangnak megvan a helye, King Diamond pedig fejest ugrik a történetbe, és a szereplők különböző karaktereit jeleníti meg a hangjával. Hát, nem tudom, hogy egy ilyen kezdéssel mennyire lehetett meghódítani az amerikai slágerlistákat… Igaz, amint bekeményedik a dal, egyből egy hatalmas refrén robban be, ami csalogatóan hangzik, és a továbbiakban is fel lehet venni a fonalat, de mint később kiderül, csak a vájtfülűeknek. Na jó, azoknak, akik kedvelik a dallamos,  változatos és egyben hosszú számokat.

Rendben, a második tétel, a Sleepless Nights már egy kicsit tényleg egyszerűbb, és a refrénje is simán dúdolható, a hosszúsága is „csak” 5 perc, de ez is távol áll a sláger-rocktól. Az A Visit from the Dead és a The Wedding Dream 6 perces játékideje sem az amerikai rádiók szájízéhez van igazítva, de attól még mindkét dal nagy kedvencem. Előbbi a remek refrénjével tarol, utóbbi a Wagner-operából kiragadott részleteivel kelt bizarr (esküvői) hangulatot. Mint tudjuk, a nótában King anyja házasságra kíván lépni az őrült doktorral, amit a fiú meg szeretne akadályozni, de nem megy neki. Nem túl vidám frigy készülődik…

Közben eszembe jutott, hogy gyakorlatilag egyik zenészről sem szóltam, pedig igazán megérdemlik a dicséretet, mert igaz, hogy ez King Diamond bandája, ő írta a szövegeket, ő jeleníti meg a szereplőket, ő komponálta a zene nagy részét, ám nélkülük nem jöhetett volna létre ez a nagyszerű lemez. King-en kívül Andy LaRocque gitáros is rendesen kivette a részét a nótaírásból, és Pete Blakk másik hathúrost kezelővel közösen remek párost alkottak, de sajnos nagyon alulértékelt zenészként tevékenykedtek, főleg Andy érdemelt volna nagyobb elismerést. Mikkey Dee dobost nem kell bemutatni (ő egyébként ekkor már nem volt a zenekar tagja, csak session-zenészként játszotta fel az albumot), változatos és húzós játékára nem véletlenül figyelt fel Lemmy, bár igazán a Motörhead-ben lett „sztár”. Zárójeles megjegyzés, hogy a magasakban otthon levő énekes mindig kiváló hangszeresekkel vette körül magát.

A billentyűs hangszerek gondoskodtak arról, hogy még hátborzongatóbb legyen a lemez hangulata, jelenlétük nem tolakodó, éppen csak annyira szólalnak meg, amennyit az adott nóta megkíván, a főszerep a gitárosokra hárulnak. A szintetizátort, elektromos orgonát King és az album (társ)producere, Roberto Falcao kezelte.

Az „Amon” Belongs to „Them” dalban formabontó ritmusok tördelik a zenét, de ezt is helyére teszi a frappáns refrén és néhány dallamos sor. Ezután egy hangulatos instrumentális betéttel készülhetünk a végkifejletre: a Something Weird két perce egy vihar előszele, ezután fog végleg megpecsételődni King sorsa. A Victimized-ra sem mondanám, hogy egyszerű szerkezettel rendelkezne, itt is rengeteg váltás üti fel a fejét, miközben kiváló dallamok sorjáznak. A Let it Be Done egy újabb közjáték, King-nek itt befellegzett a sztoriban, elteszik láb alól, ami a záró Cremation-ben válik valóra. Instrumentális dal, a főszereplőt elhamvasztják, miután elkábították, és csak annyit erről, hogy a gitárok olyan kiválóan adják vissza az égetést, hogy a cím ismerete nélkül is lángnyelveket vizionálnék, miközben ezt hallgatom. De bizony itt nincs vége, a nóta legvégén King ígéretet tesz arra, hogy gyilkosainak soha nem lesz nyugta, vissza fog térni, kísérteni őket.

Nem szerettem volna részletezni a történetet, szerintem minden rajongó jól ismeri, és egyébként is, nálam a zenén van a hangsúly. De ez a kettő így együtt egy nagyszerű lemezt eredményezett, amit soha nem tudok megunni.