A ’90-es években úgy éreztem, azok számára, akik a keményebb irányzatok mellett kötelezték el magukat, ciki H-Blockx-ot és hozzájuk hasonló, meghatározhatatlan identitású csapatokat hallgatni. Nevük szerencsétlen módon egybecsengett koruk egyik legnépszerűbb fiúcsapatáéval, a New Kids on the Block-kal, és hát a tagok külseje láttán sem a heavy metal-ra asszociál az ember.
Az 1991-ben alakult münsteri, vagyis német formáció zenéje nehezen volt besorolható bármilyen kategóriába: a hardcore punk, a grunge, a funky és a rap elemei keveredtek benne, a végeredmény pedig egy tipikusan ’90-es évekbeli koktél volt. Az H-Blockx-ot nem teljesen indokolatlan alternatív zenekarnak titulálni, de akár még a nu metal előfutárainak is nevezhetjük őket.
Ugyanakkor azt gondolom, ha nem volt gáz az Anthrax rapnótáiért, a Mordred funky-val ízesített metaljáért, a Beastie Boys-ért, a Clawfinger-ért vagy a Dog Eat Dog-ért lelkesedni, akkor a szóban forgó csapat is megérdemelt (volna) némi figyelmet, akár tiszteletet is. Bemutatkozó albumuk, a negyedszázaddal ezelőtt született Time to Move ma füllel hallgatva időtlen és abszolút fogyasztható anyag.
Annak idején mindössze öt számot ismertem a lemezről, és a muzsikusokról sem volt semmi infóm. A teljes anyag ismeretében is ezek a dalok maradtak a favoritjaim; érdekes, hogy az MTV viszont anno a Risin’ High és a Move videóklipjeit játszotta rongyosra.
Mint időközben megtudtam, az együttest az énekes-rapper Henning „MC-H” Wehland, Tim „Tinte” Tenambergen gitáros, Stefan „Gudze” Hinz basszusgitáros és a dobos Johann-Christoph „Mason” Maass hívta életre. 1992-ben csatlakozott hozzájuk második frontemberként az ugyancsak rapper-énekes David Gappa, kialakítva ezzel a bemutatkozó albumról megismert felállást.
Látatlanban azt mondom, a lemezt nyitó Pour Me a Glass a kedvenc H-Blockx-nótám: kellően kemény, jó a kórus és még jobb benne a dalvégi begyorsulás. A Revolution-ban jórészt a dallamos éneké a főszerep; itt különösen a ritmus utolsó percben orvul elkövetett széttördelése tetszik. Az erősen torzított basszussal és szájgitárral kezdődő Move tényleg orbitális rap metal sláger; egyes momentumai az Anthrax Chuck B-vel közösen elkövetett Bring the Noise-ának lezárását idézik, máshol pedig már-már a poppal/hip-hoppal kacérkodik.
Bár a Fight the Force is a funky/rap jegyében fogant, – a gitárhangzásnak és a vastag kórusnak köszönhetően – talán ez az anyag egyik legkeményebb dala. A Little Girl pedig a legérzelmesebb (és egyben leginkább grunge-os) szerzeménye; annak idején ezt is agyonjátszották, nekem mégis mind a mai napig bejön. A Risin’ High pedig a funky-s, kissé idétlen vonalat erősíti („It’s a loffer poffer ding dong, bigger than King Kongs”), a kórus azonban itt is mindent visz.
A zenekar nevét viselő szerzemény is Morded-esen csilingelő gitárral és döngő basszussal keretezett funky-t vezet elő; ezzel szemben az alapvetően magas fordulatszámon pörgő Real Love rap-jét fémesen zúzó gitárhangok kísérik. Érdekes hibrid a Do What You Wanna Do (Dave Don’t Like It): a lírai verzéket követően a refrén alatt némiképp bedurvul a zene. Nem sorolom tovább, a 13 szám elsőre talán soknak tűnik, viszont a zene elég változatos és szórakoztató ahhoz, hogy hogy az anyag a végére se váljon unalmassá.
A lemez több mint egy éven át tanyázott a német zenei listákon, világszerte pedig több mint 750 ezer példány talált gazdára belőle. Kezdeti sikerüket viszont Wehland-ék később már nem tudták megismételni, a TtM-ot követő hat anyag egyike sem tett szert ilyen népszerűségre. Legutóbbi (sorrendben hetedik) nagylemezük, a HBLX 2012-ben került a boltok polcaira. A csapat jelenleg is aktív (a régiek közül Wehland-dal, Hinz-cel és Tenambergen-nel a fedélzeten), ám aki valaha is halott róluk, annak valószínűleg a most jubiláló debütalbum slágerei jutnak először az eszébe. Számomra mindenekelőtt nosztalgia ez a lemez, de 4,5-nél rosszabb osztályzatot ma sem adnék rá.
Leave a Reply