2004 táján találkoztam először a svéd trió muzsikájával. Gyors egymásutánban két lemezükkel is megismerkedtem, amelyek akkor még nem igazán kerültek közel hozzám. Az elmúlt időszakban – „szorgalmi feladatként” – számos albumszavazás-győztes, korábban általam nem ismert anyagot is meghallgattam, köztük a Grand Magus 2010-es opuszát, a Hammer of the North-ot is. Ez már jókor talált meg, sokkal inkább bejött, mint elődei, úgyhogy kíváncsian vártam a csapat legfrissebb, sorrendben kilencedik nagylemezét, a most április 19-én napvilágot látott Wolf God-ot.
Aki esetleg nem ismerné őket, az együttes 1996-ban még Smack néven alakult Stockholmban, három évvel később lett belőlük Grand Magus. A zenekar magját kezdettől Fox Skinner (eredeti nevén Mats Heden) basszusgitáros és Janne „JB” Christoffersson énekes-gitáros alkotja, akik – nyilván nem szórakozásból, hanem kényszerűségből – hat-hétévente dobost cserélnek. Történetük harmadik ütőse, Ludwig Witt 2012 óta játszik velük, és remélhetőleg ő lesz az, akivel megtörik az eddigi „hagyományokat”.
A GM heavy/doom metalt játszik, annak is az epikus válfaját. Szövegeik témáját legtöbbször a skandináv sagák világából merítik, a misztikus/mitikus történelem hőseiről, természetfeletti lényeiről énekelnek. Zenéjükben a „nagy elődök” közül a Candlemass, a Manilla Road és a Spiritual Beggars világa köszön vissza – leginkább Leif Edling-éké, az utolsóként említett csapatnak pedig inkább a hangzását, mintsem a szellemiségét vagy a pszichedelikus megközelítését ültették át a Nagy Varázsló muzsikájába.
Nem véletlenül emlegetem annyit a Lelki Szegényekkel való párhuzamot (holott zeneileg éppen velük találni a legkevesebb közös pontot): Christoffersson 2002–2010 között erősítette Mike Amott együttesét, Witt pedig jelenleg is a vintage hard rock/stoner metal csapat tagja.
Akárcsak legutóbb, JB-ék ez alkalommal sem nyújtották el az anyagot: a tíz dal együttes játékideje a 39 percet sem éri el, ami csak még könnyebbé teszi a befogadást – nem mintha ezt bármilyen formában is meg kellene támogatni, hiszen a dalok már elsőre-másodikra rögzülnek, együtt dúdolom, éneklem a refrént a frontemberrel. Mivel nem ismerem a csapat valamennyi lemezét, óvatosan úgy fogalmaznék: a Grand Magus egyik legslágeresebb albumát alkotta meg a Wolf God-dal.
A Gold and Glory címet viselő intró hangulatos felvezetése az anyagnak, a svédek már-már Manowar-os, Rhapsody-s miliőt teremtenek vele. Érdekessége, hogy a bőgős Fox csellózik benne. Kezdetben volt egy olyan érzésem, hogy az első két-három szám halványabb, mint a folytatás, és az igazán komoly patronokat az anyag második felében lövik el, de mostanra valamennyi nóta befészkelte magát agyam élvezet-zugaiba.
Christofferson-nak a műfajhoz passzoló, markáns, férfias orgánuma van, riffjei, szólói is tetszenek. Időnként Skinner bőgőfutamai is előtérbe kerülnek, és Witt is ellentmondást nem tűrően üti a súlyos ritmusokat, a dalokra pedig a himnikus refrének, vokálok teszik fel a koronát. A trió felállásból eredően a hangzás egy kicsit szellős; egy második gitáros nyilván sokkal zúzósabbá és egyben rétegzettebbé tenné az anyagot, de így van ez jól, a recept két évtizede működik.
Ha kedvenceket kellene említenem, akkor a Brother of the Storm-ot, a Glory to the Brave-et (milyen jazz-es, lebegős kezdéssel indít! abszolút favoritom) és az Untamed-et emelném piedesztálra, gyenge láncszemet viszont nem tudnék mondani.
Egy kicsit kommersz, sok helyen Candlemass-es, ám számomra a GM diszkográfiájában mostantól ez a lemez az etalon. Nem kétséges, hogy maximális pontszámmal jutalmazom. Az egyetlen félelmem, hogy jó értelemben vett kommerszsége miatt nem válik-e majd idővel túlságosan is ismertté, unalmassá. De ez legyen a jövő problémája.
Hamarosan új kollégánk, Gabrielkiss véleményét is olvashatjátok a lemezről.
Leave a Reply