Kilencedik lemezét jelentette meg nemrég az epikus heavy/doom metalt játszó Grand Magus. Az én látókörömbe a 2012-es, The Hunt albummal került a zenekar. Konkrétan hiánypótló anyag volt számomra az a lemez, ugyanis egy régóta tátongó űrt töltött be nálam. Nagyon nagy rajongója vagyok ugyanis a Manowar Into Glory Ride lemezének, de az ott hallható zene hangulatához hasonlót sokáig nem igazán találtam sehol. Néhány Manilla Road-lemez megközelítette az általam áhított atmoszférát, de az a zenekar egy másik történet.
A The Hunt album végre elhozta azt a régóta hiányolt zenét. Minden egyben volt, amire vágytam: baltával faragott riffek, irtózatos erővel ütött, mégis okos dobtémák, hihetetlen érzéssel elpengetett gitárszólók, egyszerre barbár és epikus dalok. Igazi vandál-romantika! Ráadásul a teljesen más karakterű ének megmentette az egészet a totális Manowar-kópia bélyegétől. Ott helyben Grand Magus-hívő lett belőlem. Ahogy visszakutattam a diszkográfiájukban, rá kellett jönnöm, hogy bizony vegytiszta doom bandaként indultak, két kiváló lemezt is készítettek ebben a műfajban. Számomra a harmadik, Wolf’s Return albumtól kezdve érdekes igazán a dolog, mert ott már beszivárgott a zenébe a heavy/power vonal is. Azóta is ezen az úton haladnak, lemezről-lemezre mindig egy kicsit máshová helyezve a hangsúlyokat.
Legutóbb, a Sword Songs lemezen egy kicsit előtérbe kerültek a power metal elemek, szép számmal akadtak gyors döngölések, kétlábdobos megoldások. Most ismét a kimértebb, epikusabb dalok dominálnak, egy-két kivétellel.
A lemezt a Gold and Glory című intró vezeti fel: nem rossz, de szerencsére véget ér, mielőtt kezdenénk elunni a dolgot. A címadó Wolf God mennydörgő dob/gitár bevezetője hallatán már otthonosan érzi magát az egyszeri rajongó, vérbeli heavy metal riffelés veszi kezdetét, a verzék alatt doom-osan folynak a gitárok, és a lényegében kétszavas refrént is jól megoldották.
Az A Hall Clad in Gold meglehetősen agresszíven indul a maga ketlábdobos tempójával, enyhén Motörhead-hatású gyors nyitóriffjevel, viszont itt kapjuk meg az album első igazán himnikus refrénjét, amelynek zseniális dallamát a nóta végen egy szál gitárral előadva is hallhatjuk, némi szélfúvás kíséretében. Zseniális. Szinte magam előtt látom a véres csatát nyert barbár harcost, ahogy lantján egy sirató dalt játszik az elhullott társakért.
Doom-osabb vizekre evezünk a Brother of the Storm-mal, amelyben külön tetszik, ahogy az egyes verzék első sorainál meg-megáll a zene, így JB hangját magában is élvezhetjük.
A Dawn of Fire című számnak már az első gitártémáinál éreztem, hogy igen, igen, megvan, eljött a lemez csúcspontja. Hátborzongatóan eltalált riffel kezd a dal, a refrén pedig… Már most klasszikus, számomra olyan ez a nóta, mintha nem is valami új dolog lenne, hanem mindig is velem lett volna, mindig is létezett volna, csak valahogy most jutott el hozzám. A metal hőskorában az ilyen dalok csináltak legendákat a zenekarokból. Az ilyenekért érdemes szeretni ezt az egész műfajt. És nem, itt az óóó-zás sem ciki, ez itt nem hatásvadászat, hanem igenis valódi vikingek harcba hívó éneke, kérem szépen!
A Spear Tower retró heavy riffjeiért a Hammerfall valószínűleg nem kevés svéd koronát lett volna hajlandó fizetni a srácoknak, ha felhasználhatták volna ezeket. Oscarék stagnálnak, JB-ék csuklóból kiráznak egy ilyen himnuszt. És hihetetlenül jól is áll nekik.
A To Live and Die in Solitude staccato témái megint egy új oldalát mutatják a lemeznek, valósággal menetel előre a dal, a refrén pedig, mint mindig, újabb csúcspont. A Glory to the Brave lelazult hangulata megint csak egy újabb színfolt; elsőre úgy tűnt, mintha nem érné el a többi dal szintjét, de külön meghallgatva rájöttem, hogy nincs vele semmi gond, csak egy kicsit nehéz dolga van az előző három bomba után. Kissé egyenesebb vonalú riffekkel operál a He Sent Them All to Hel; az itt feltűnő csordavokálok jelentenek még újdonságot a többi dalhoz kepést.
A lemez a legutolsó dalra sem fárad el, az Untamed zseniálisan váltogatja a belassultabb verzéket és a tempósabb, zúzós metal riffeket. Rögtön a dal elején van egy szóló is. A gitárszólók egyébként az egész lemezen végig kimagaslóak: nincsenek túljátszva, viszont hatalmas érzéssel vannak előadva.
Számomra a Grand Magus ismét nagyot alkotott. Közel hibátlan teljesítmény, nem tudom, meddig fogják még tartani ezt a szintet, de számomra egy újabb klasszikust tettek le az asztalra. A Dawn of Fire pedig az idei év legnagyobb dala számomra.
Válasz írása