Ezt a svéd zenekart úgy könyveltük el annak idején, mint a klasszikus NWOBHM szellemiségének egyik legjobb képviselőjét, ápolóját. Érdemes azonban megemlíteni, hogy az Enforcer valójában Olof Wikstrand énekes eredetileg egyszemélyes projektjéből fejlődött komoly csapattá, illetve, hogy a frontember ezt megelőzően olyan thrash bandákban volt érdekelt, mint a Leprosy/Caustic Strike, a Corrupted/Corrupt, a Hazard, az Oppression, de ott bábáskodott a Tribulation létrejötténél, valamint megfordult a black metalos Ghaltra-ban és Hatfulderben is. (Mindezek az események még Arvikában történtek, az említett csapatok közül csak a Corrupt jutott el lemez megjelentetésig, a többi formáció csak demókat, próbatermi felvételeket tud felmutatni. Wikstrand-éknek jelenleg Stockholmban van a székhelyük.)
Miután Olof 2005-ben két demót rögzített, úgy gondolta, hogy további társakat toboroz együtteséhez, így egy évvel később fordult komolyra a történet, és vált számára az Enforcer prioritássá, hiszen ekkor csatlakozott az együtteshez testvére, Jonas Wikstrand dobos és Adam Zaars gitáros. Ebben a kezdeti periódusban Olof az éneklés mellett a basszusgitárt is kezelte (a 2005-ös demókon minden hangszert egymaga játszott fel), majd 2007-ben Joseph Toll vette át tőle ezt a szerepkört.
Felettébb mozgalmasra sikerült a csapat számára az esztendő, lévén, hogy az Iron Pegasus Records jóvoltából megjelentették az Evil Attacker/Mistress from Hell 7” EP-t, illetve szerepeltek a Speed Kills… Again (Heavy Artillery Records) és New Age of Iron Vol. 1 – Teutonic-Swedish Alliance (New Iron Age Records) válogatásokon. Ezen túlmenően kisebb átrendeződés is végbement a tagságot illetően: Jakob Ljungberg érkezett a dobfelszerelés mögé, ezért Jonas basszusgitárra, míg Joseph Toll gitárra váltott. Azzal viszont nem számoltak, hogy Jakob csak ideig-óráig lesz a csapat tagja, így miután még 2007-ben tovább állt, Jonas és Joseph visszatértek eredeti hangszereikhez.
Ezt követően még két változás történt, úgy a legénységet/leosztást, mint a kiadókat tekintve: 2008-ban, az Into the Night címet viselő debütálás megjelenését követően szállt be hozzájuk Tobias Lindqvist basszusgitáros, ezzel egyidejűleg pedig Joseph Toll újfent gitárossá avanzsált. 2011-ben Adam Zaars hagyta el társait, így Olof újra a nyakába akasztotta a gitárt, végül a Heavy Artillery–Earache útvonalat bejárva kerültek a Nuclear Blast-hez.
Az idei év általam egyik legjobban várt kiadványa a Zenith, az ötödik Enforcer album volt. Új gitárost köszönthetünk soraikban, ugyanis Joseph Toll-t Jonathan Nordwall váltotta, de zeneileg is egy megváltozott, részben átalakult banda köszön vissza ránk. Igazság szerint bármelyik dalt kihozhatták volna felvezetőnek, mert egyik sem definiálta volna pontosan az anyagon hallható zenét. Továbbmegyek: az Enforcer elkészítette rajongómegosztó alkotását. Már az a tény is elgondolkodtatott, hogy a játékidő 46 és fél percre rúg, négy minutumot ver az előző From Beyond-ra, ergo, a Zenith a csapat eddigi leghosszabb munkája.
Alaposan feladják a leckét a hallgatónak, mivel ezúttal egyértelműen a változatosságra mentek rá; aki nonstop heavy/speed metalra számít, mint korábban, nagyon mellétrafál. Túl a hatodik-hetedik meghallgatáson, én magam sem tudtam még eldönteni, hogy csalódott vagy elégedett vagyok, itt-ott a fejemet vakartam, másutt mosolyogtam, hogy igen, ez az. Mindent egybevetve, a legszínesebb, legheterogénebb anyag született az Enforcer műhelyében. A rajongók meg nem értését, „hisztijét” pedig mi sem tükrözi jobban, mint a népszerű közösségi oldalon olvasható kommentszekció, a banda egyöntetű ekézése.
Kapásból a nyitó Die for the Devil és az ezt követő Zenith of the Black Sun dallamos, szikár, kemény riffekre épülő megközelítése egy az egyben a tengerentúli ’80-as évek közepét idézi; előbbi kifejezetten a Dokken-re hajaz, míg utóbbi epikusabb, összetettebb tétel. Nagyjából ebbe a kategóriába sorolandó még a The End of a Universe is. Zongorával dúsított ballada a Regrets, monumentális, hegedűt és zongorát egyaránt felvonultató, akusztikus résszel kezdődő darab az Ode to Death, a One Thousand Years of Darkness glam/sleaze jellegű felvétel (a vége felé kevés neoklasszikus hatással átszőve). Tulajdonképpen csak a Searching For You (ha jól hallom, Hammond orgonával megspékelve) és a Thunder and Hell idézi a korai Enforcert, ezek a leggyorsabb szerzemények. Ráadásul a Thunder and Hell-t egy közel kétperces akusztikus/flamenco-s pengetés vezeti le. A Sail On és a Forever We Worship the Dark nóták a korong leggyengébb, legszürkébb pontjai, elég töltelék-gyanúsaknak tűnnek.
Az biztos, hogy nem ez lesz pályafutásuk tetőpontja (zenitje), szerintem hónapokra elegendő vitát generált ezzel a lemezzel a csapat. Megértem, hogy nem akarnak mindig ugyanazzal előrukkolni, de ez a kísérletezés elég merész húzásnak tűnik, felkészületlenül éri majd a rajongókat. Részemről egyelőre marad a 3,5 pont, ami utóbb akár feljebb, ugyanakkor lejjebb is kúszhat. Egy biztos, nem kerül fel az év végi listámra, de még annak a közelébe sem jut.
A mindenfelé olvasott kritikus felhangok után kicsit féltem, hogy mit kapok az arcomba, amikor megérkezik a már korábban megrendelt CD. Tegnap végre kézhez kaptam és felettébb megkönnyebbültem… Kövezzetek meg, de nekem ez nagyon, de nagyon tetszik! Laci, nyilván én más füllel hallgatom, de például az általad tölteléknek titulált két dal semmivel nem gyengébb a többinél, sőt! Megkockáztatom, hogy a Forever We Worship the Dark az egyik legerősebb nóta a korongon. A lemez sokszínűsége kimondottan bejön, a srácok dallamérzéke pedig a legjobb svéd hagyományokat követi. Remélem, talán nem gond, hogy a véleményem meglehetősen eltér a tiédtől, a másutt olvasott/hallott fanyalgástól pedig igen távol áll! Az évvégi listámon pedig bérelt helye van az albumnak! Üdv;János
Javítom az utolsó mondat elütését: *az albumnak 🙂
Én meg javítottam élesben is. 🙂
Köszi szépen! ?
János, értékeljük a miénktől eltérő véleményeket. Már csak azért is, mert esetenként a mieink (a szerkesztőség tagjaié) is eltérnek egymástól. 🙂