Nekem még azt tanították, hogy Finnország az ezer tó országa. Mivel a zene mindig jobban érdekelt, és sosem voltam ötös földrajzból, így a Bodom-on kívül egyet sem ismerek név szerint az ezerből, de érzékelve az ottani pezsgő zenei életet, biztos vagyok benne, hogy könnyedén jutna mindre legalább egy zenekar. Talán még jobban is hangzana így: Finnország az ezer zenekar országa. És valóban, pszeudo-rokonaink minden stílusirányzatban figyelemre méltó mennyiségű és minőségű hallgatnivalóval halmozzák el rajongóikat. Földrajzi kiterjedéséhez és népességarányához képest valóságos zenei nagyhatalomról van szó. Ha egy nagyszerű csapatról kiderül, hogy finn, már meg sem lepődik az ember. Ja, persze, finn, mi más is lehetne? Így van ez a Colosseum-mal is. Mi más is lehetne?
A nevük elsőre megtévesztő, de ez nem a hetvenes évek elején aktív, mára egy kissé elfeledett ős prog-rock csapat, hanem egy másik, ami viszont pont hogy nem prog, csak rock, vagyis inkább metál. Mindössze a nevük köti össze őket, egyébként semmilyen szinten nem rokonai egymásnak. Ez a másik Colosseum, a finn, még saját műfaján belül is inkább a hagyomány tisztelők közé tartozik, zenéje semmilyen értelemben nem tekinthető progresszívnek.
Az együttes leginkább Juhani Palomaki nevéhez köthető, aki Yearning nevű előző csapatával és annak öt lemezével a háta mögött új zenei utakat próbált feltérképezni magának, ezért éltre hívta, és haláláig vezette a Colosseum-ot. A 2006-ban alapított, és Riihimaki városához köthető brigádot tekinthetjük Palomaki személyes projektjének is. Körülvette magát kitartó és megbízható társakkal akik három albumon, vagyis a teljes Colosseum-életművön dolgoztak vele együtt, úgyhogy nyugodtan tekinthetjük a formációt „rendes” zenekarnak is.
A végig változatlan felállásban Palomaki mellett (aki gitározik, énekel, zenét és szöveget ír, valamint billentyűs hangszereken is közreműködik) Olli Haaranen kezeli a másik hathúrost, Janne Ramö basszusgitáros és Samelli Köykka dobos társaságában. Haaranen kivételével mindannyian számtalan formációban megfordultak már (Janne Ramö a Yearning-ből eleve adott volt). Gyakorlott zenészek alkották tehát a Colosseum-ot, ennek megfelelően a stílus, amiben, és a koncepció, ami mentén mozogtak, már az elejétől fogva profi és átgondolt. Palomaki volt a velő és a lélek a zenekarban, belőle származik minden fontos eleme az összképnek.
Fennállásuk rövid ideje alatt három teljes albumot jelentettek meg: Chapter 1: Delirium (2007), Chapter 2: Numquam (2009), Chapter 3: Parasomnia (2011), és mindhárom a funeral doom gyöngyszeme. Nemcsak a lemezcímek sugallják azt, hogy ez a három valahol összetartozik, hanem a rajtuk hallható zene is olyan, mintha ugyanazzal a lendülettel születettek volna, és csak terjedelmi korlátok miatt vágták volna őket három darabra. Persze ez így nem igaz, mert kétéves időközökben készültek, egyik a másik után, és apró különbségek is mutatkoznak köztük. A lényegük azonban változatlan. Se több, se kevesebb nincs rajtuk, mint csúcsra járatott ítéletnap-hangulat, leszakadó riffekkel, felsejlő fényekkel, tekervényes, sehová nem vezető ösvényekkel. Túl a zene változatlanságán (amely feltűnésmentesen vezeti át a hallgatót egyik albumról a másikra), a szövegek visszatérő témái is egybe kapcsolják a hármat. A magány, a kétségbeesés és a lemondás érzelmi tartópillérei adnak stabil alapot a sumer mitológia- és Lovecraft-ihlette baljós mantrázásnak.
Bizonyos értelemben zenei triptichon a Colosseum-életmű. Hajlamos is vagyok rá, hogy egybesöpörjem az egészet, de csaknem háromórányi tömény funeral doom-ot befogadni azért embert próbáló feladat, és a nyakamba szakadt romok alól kimászva végül úgy döntöttem, elég, ha csak egyre koncentrálok, arra, amelyik a legjobban beragadt a fülembe, az első fejezetre.
A funeral doom nem aprózza el a dolgokat. A zenekarnév által sugallt lépték a korongon hallható dalokban is kifejeződik. A The Gate of Adar pazar indítása a lemeznek, minden benne van, ami meghatározza a Colosseum arculatát; all in one, one in all alapon. Az első tíz percben felvázolt elemeket variálja a következő öt tétel is, látszólag ötlettelenül és gépiesen, de a részletekben bújik meg az ördög. Corridors of Desolation, Weathered, Saturnine Vastness, Aesthetics of the Grotesque, Delirium. Így, külön-külön, a neveiken szólítja a booklet a fejezet többi részét, és van is ebben ráció, mert látszólagos homogenitásuk mögött egyedi kompozíciókként különülnek el egymástól. Némi odafigyeléssel érzékelhetjük köztük a távolságot, és azt a könnyedséget is amivel a Colosseum adagolja és átvezeti egymásba a műfaj szabványainak tökéletesen megfelelő összetevőket. Úgy keveri őket, hogy végül mindig ugyanaz jön ki belőlük, de egy kicsit mindig másként. Monotonnak tűnhet a végeredmény, és az is, mivel ez funeral doom, de közel hajolva látható, hogy apró szépségek számolatlan rajzolata borítja be az egysíkú falakat.
Szépségek ide vagy oda, ellentmondást nem tűrő zene ez. Mozdíthatatlan, tömbszerű riffek tapadnak össze hat masszív szerzeménnyé, sűrű, kátrányos mozgású folyadékká, ami benyomul minden apró szegletbe, és felveszi a világ képének negatív formáját. Mivel ez funeral doom, a verzék percekig is eltarthatnak. Darabokra szakadt riffek és közöttük lavírozó, gótikus gitárszólamok ismétlődései vázolják fel a dalok szerkezetét. Ezeket a tömbbé összeálló részeket törik meg a megkönnyebbülést ígérő, szellősebb szegmensek, amik sötét felhőkbe szállással próbálnak szabadulni, de a végtelennek tetsző cölöpverésben hamar feladják a küzdelmet, és visszaadják a főszerepet a Notre Dame lángjai fölött úszó haragos gyászzenének.
Kiábrándultságukban is gyönyörű tekergőzések kísérik végig a végtelennek tűnő betonozást, hullámzásuk és cirkalmakkal díszített keserűségük ráég a sötét falakra. Mindezt a háttérben úszó, éteri ihletettségű billentyűs témák simítják pasztellszínű, krémes érzetté a gyűrött falakon, ennek ellenére átlagban is legalább kétszer olyan sötét van, mint a My Dying Bride legborúsabb éjszakáin. A mogorvább tónusért elsősorban Palomaki mély, hörgő-morgó éneke a felelős, valamint masszív riffjeinek kalapácscsapásokként ránk sújtó, lomha zivatara, ami elől nincs hová behúzódni, és csak rövid időkre enyhül a verése. Fennköltségében és eleganciájában is Aaron Stainthorpe-ék zenéjéhez mérhető a Colosseum.
Palomaki zeneszerzői kvalitásai szétfeszítik a Chapter 1.-et, de az utána következő két folytatást is. Gitárosi teljesítménye is imponáló, nagyon érzi a doom zenét, és a díszítőelemek fontosságát ebben a kietlen műfajban. A többiek szívvel-lélekkel dolgoznak alá, a dob és basszus diktálta lassú tempó előkészíti a terepet a katedrálisnak, ami Palomaki és Haaranen gitárhangjaiból emelkedik a síkság fölé. Mizantróp jellege ellenére is ránk tapad az album, beborít zenéje és az illendőnél gyakrabban juttatja eszünkbe a Shape of Despair bemutatkozó lemezét. Akárcsak honfitársaik, a Colosseum is színező anyagokat kever a fekete szurokhoz, feloldva velük a ragacsos, nehezen mozgó zene összképét, néhol még kifejezetten széppé is varázsolva azt, de annyira csak, mint ahogy a feketére égett szentkép-maradványok tűnhetnek szépnek a koromréteg alatt. A Delirium-on a túlzó kilengésektől mentes, mozgásterét maximálisan kihasználó, de irányát soha el nem vétő funeral doom ünnepli önmagát.
A Colosseum kísérletet sem tett rá, hogy átméretezze a műfaj kereteit, inkább definiálta azt. „Csupán” a negatív érzelmi töltöttségekből nyert energiákat forgatta át lassú szívvel lüktető funeral doom-má, és ez nekünk pont jó így.
Örömre még sincs ok. A történet vége szomorú és érthetetlen. Juhani Palomaki 2010 május 15-én tisztázatlan körülmények között meghalt, öngyilkos lett. Még megírta és feljátszotta a Chapter 3.-at, de megjelenését már nem érte meg. 33 éves volt. A posztumusz kiadott lemezt neki dedikálták társai, és bejelentették, hogy Palomaki nélkül a Colosseum sincs többé. Van viszont három kitűnő album, amit ránk hagytak, és amelyek közül legalább egyet, az elsőt alapműnek is tekinthetünk.
Leave a Reply