Astral Doors: Worship Or Die (2019)

Sajnos, életünk során időről időre mindannyiunknak szembesülni kell azzal a kegyetlen ténnyel, hogy semmi sem tart örökké. Egyszer minden véget ér, a legfényesebben ragyogó csillagok is kihunynak, tetszik vagy sem. Ez a zene világára is érvényes. Hiába tekintünk a kedvenceinkre istenekként, ők is csak esendő, és ami még rosszabb, halandó emberek. Sajnálatos módon az utóbbi időben elindult az a megállíthatatlan folyamat, hogy a rock és a metal világának legnagyobb alakjai leteszik a lantot, vagy rosszabb esetben itt hagyják ezt a földi világot.

Ennek a jelenségnek „köszönhetően” azt vettem észre magamon, hogy azokra a zenekarokra, akiket eddig másolóknak, kópiáknak tartottam, elkezdtem utánpótlásként tekinteni. Nemrég, amikor a The Devil You Know lemezt hallgattam a Heaven and Hell-től, arra gondoltam, milyen jó lett volna, ha Dio mester legalább még egy lemezt összehozott volna Tony Iommi-val. De hát ugye az élet közbeszólt, így szegény Ronnie már senkivel sem fog lemezt készíteni. Nekünk pedig maradnak a régi dalok, emlékek, és bizony az igény is megmarad arra, hogy kedvelt előadónk stílusában szeretnénk még valami újat kapni. És itt jön a képbe az a bizonyos utánpótlás.

Nils Patrik Johansson neve természetesen nem volt ismeretlen számomra, hiszen a 2000-es évek elején valóságos üstökösként robbant be a köztudatba, mint a Dio-iskola egyik legjobb tanítványa. Áradoztak róla, hogy helyenként egy az egyben úgy énekel, mint a példaképe. Ez akkoriban eleve egy kis fejvakarásra késztetett: rendben, legyen ugyanolyan, de abban mi a jó? Ma már úgy vagyok vele, hogy ha valaki tényleg nagyon hasonlít az egyik kedvencemre, de bele tudja vinni a saját egyéniséget a zenébe, ezzel megkönnyítve az elvonatkoztatást, akkor nálam nyert ügye van.

Rendben, de hol kezdjem az ismerkedést? Nils nem egy lusta ember, az már biztos, az elmúlt szűk 20 évben igen jelentős diszkográfiát hozott össze. Astral Doors-, Lion’s Share-, Wuthering Heights-, Civil War-, Space Odyssey-lemezek, plusz egy szólóalbum. Csaknem 20 nagylemez. Atyaég! Szerencsémre, a legújabb Astral Doors-lemez nagyjából két hete jelent meg, ez megkönnyítette a választást. Ez a legfrissebb anyaga, ez az aktuális, itt tart ma Nils Patrik Johansson. Talán mostanra már senkivel nem akar azonosulni, és önmagát adja. Illene így lennie, hiszen a Worship Or Die már a kilencedik Astral Doors-album a sorban.

Enyhén horrorisztikus billentyűs felvezetéssel, némi női jajveszékelés kíséretében indítja a lemezt a Night of the Hunter. Nem sokat kell várnunk, berobban az első ízig-vérig metal riff, és egy kellemes kis középtempós nóta kerekedik ki a dologból. Érdekes kettősség, hogy miközben maga a dal egy sötétben lopakodó gyilkosról regél, a refrén határozottan ünnepélyesre sikerült. Akár egy groteszk karácsonyi ének, csak itt a Mikulás feketében jön, és nem hoz semmit, sokkal inkább visz. Az életedet. Ehhez a tételhez egy videó is készült, amiből számomra két dolog derült ki. Először is az, hogy a svédek sem feltétlenül dolgoznak sokkal nagyobb költségvetéssel, mint bármelyik magyar zenekar, ha klipkészítésről van szó. Másodsorban pedig az, hogy a jó öreg Nils nem egy címlapfiú-alkat, sőt, határozottan lepukkant látványt nyújt. Máris kedvelem.

A This Must Be Paradise alatt már kezdett kikristályosodni, hogy mégsem egy Dio-kópia album lesz ez, zeneileg legalábbis semmiképpen. Jóval európaibb felfogásban játszanak a zenészek, illetve a billentyűs hangszerek érzésem szerint hangsúlyosabban vannak jelen. Az utóbbi megállapítás a vonszolós tempójú címadó nótára is érvényes, ahol a refrén alatt némi szimfonikus jellegű színezést is hallhatunk. A Concrete Heart pedig egyenesen egy olyan szinti-témával indít, amilyet itthon a Nevergreen szeret alkalmazni. Nagyon hallgattatja magát a dal, véleményem szerint a legjobbak között van.

Kellemes akusztikus felvezetéssel indul a Marathon, amelyből egy határozottan kemény dal bontakozik ki. Itt egy kissé mintha agresszívebben dalolna Patrik, személy szerint itt éreztem igazán Dio hatását, aki az utolsó pár lemezén hasonló tónusban énekelt. Nagyon tetszik, ahogy a Desperado-ban a kimért, feszes gitárok váltakoznak az atmoszferikusabb verzékkel. A dal refrénje pedig egyenesen az egyik kedvencem, napokig a fejemben járt már az első hallgatás után is. A másik favoritomnál, az emelkedett hangulatú St. Petersburg-nál az jutott eszembe, hogy ha Axel Rudi Pell, ne adj’ Isten, új énekes után kellene, hogy nézzen, nyugodtan felkereshetné Johanssont. Határozottan kijelenthetem, hogy utóbbi nem vallana szégyent a szőke germán mellett.

Hasonló vonalon halad a Let the Fire Burn is, ami egy igazi lelkesítő himnusz a szürke hétköznapokra. Az albumra nem a sodró tempó a legjellemzőbb, de azért akadnak gyorsabb tételek is: ilyen a Ride the Clouds és a Triumph and Superiority is. Nagyon jól sikerült darab mindkettő, és nagyon kellenek is a lemezre, mert azért a nagy drámák és a túlcsorduló érzelmek közepette nagyon jól tud esni egy kis zúzás is.

Azt kell mondanom, hogy határozottan pozitívan alakult az első találkozásom az Astral Doors zenekarral, személyemben egy új rajongót könyvelhetnek el maguknak. Nils Patrik Johansson pedig természetesen parádésan teljesít a lemezen. Egykor talán Dio-epigonként kezdte a pályafutását, de ma már egyértelműen a saját útját járja. Ki tudja, a jó Ronnie James szelleme talán már egyre kevesebbszer jelenik meg előtte, hogy eldúdoljon néhány olyan dalt, amelyet neki már nem volt lehetősége lemezre venni földi léte során. Először négyesre akartam értékelni a lemezt, de minél többet hallgatom, annál nyilvánvalóbb, hogy számomra ez bizony maximális teljesítmény.

About Gabrielkiss 84 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*