A legendák onnan ismerszenek meg, hogy haláluk után sem merülnek a feledés homályába, az idők végeztéig emlékszünk rájuk, felidézzük velük kapcsolatos, hozzájuk fűződő élményeinket. Életük, pályafutásuk során megtermékenyítő hatással, óriási befolyással voltak közönségükre, rajongóikra, úgymond, letettek valamit az asztalra. Lemmy Kilmister-re és csapatára, a Motörhead-re ez a megállapítás hatványozottan igaz.
Hogyan kapcsolódik mindez az Asomvel-hez? Úgy, hogy a brit trió egy az egyben a Motorfej életműve előtt rója le tisztletét, és tartja Lemmy-ék munkásságát önmaguk számára etalonnak, meghatározónak. Akár Motörhead tribute bandaként is aposztrofálhatók, míg sokan szimpla viccnek állítják be őket a szemtelen másolás, uram bocsá’, a lopás gyanújával megvádolva a csapatot. Őket mindez abszolút nem érdekli, és engem is hidegen hagy, ugyanis a végeredmény maximálisan hű az eredeti koncepcióhoz, az adott zenei világ megvalósításához.
Meglepve szereztem tudomást arról, hogy nem fiatal „suttyókat” tömörít az együttes, ugyanis a zenekar 1993-ban jött létre Harrogate-ben. Nem akarok belebonyolódni eddigi pályafutásuk részleteibe, ami a lényeg, hogy a csapatot Lenny Robinson gitáros, a 2010-ben, autóbalesetben elhunyt Jay-Jay Winter basszusgitáros/énekes, illetve Mark Ramsay Wharton dobos hívta életre.
Bármennyire is furcsa, első hanghordozójukat, a The Blood Eye demót csak 2002-ben rögzítették, aminek vélhetően az volt az oka, hogy addig rengeteg tagcsere zajlott le soraikban. Következő felvételük a To Hell with All the Rest demó volt 2005-ben, ezt követte a 2007-es Full Moon Dog EP, míg tényleges bemutatkozásukra 2009-ben került sor, a Kamikaze albummal. 2011-ben a Stare at Death & Spit EP látott napvilágot, egy évvel később az Eliminator-ral, a Wytch Hazel-lel és az Ascalon-nal közös Vol. 1 megosztott kiadvány került piacra; 2013-ban jelent meg második albumuk, a Knuckle Duster, tehát idei alkotásuk harmadik a diszkográfiájukban.
Napjainkban Lenny mellett a fia, Ralph Robinson basszusgitáros/énekes (aki 2014-ben csatlakozott „faterjához”), valamint a finn Jani Pasanen dobos (ő tavaly érkezett) alkotja az Asomvel legénységét. Abszolút nem csinálnak titkot abból, hogy számukra a Motörhead szent és sérthetetlen, amit mind az anyag, mind a külsőségek is igazolnak. Ralph, kiállását tekintve kiköpött Lemmy, a hangszere úgy szólal meg, ahogy egykori mesteréé, illetve hangjával is idolját kívánja megidézni. Ennek fényében túl nagy változatosságot nem kínál a lemez, lendületes, jól megírt és feljátszott nótákat annál inkább, amelyeket egyszerűen nem kell, de nem is lehet „szételemezni”. Szerintem a 36 és fél percben elővezetett 11 dal önmagáért beszél, túl sok kommentárt nem tudok hozzájuk fűzni, noha nem is nagyon kell.
Gyors, lendületes darálások (World Shaker, Runnin’ the Gauntlet, Every Dog Has Its Day, The Nightmare Ain’t Over) ugyanúgy akadnak, mint visszafogottabb szerzemények (Streamroller, Smokescreen és a Rock ’n’ Roll album Traitor-ére emlékeztető Payback’s Bitch), míg a Reap the Whirlwind és a The Law Is the Law szimplán kurva jók, utóbbi dallamai ráadásul jó ideje be is fészkelték magukat a hallójárataimba. Hozzáteszem gyorsan azt is, hogy a produkció értelemszerűen nem ér fel az Overkill, az Ace of Spades, a Rock ’n’ Roll, az 1916, a Sacrifice vagy a We Are Motörhead szintjéig, de versenyképes az Iron Fist-tel, az Another Perfect Day-jel, az Overnight Sensation-nel, a Snake Bite Love-val, vagy a The World Is Yours-szal, esetleg kenterbe is veri azokat.
Számomra kellemes, szórakoztató 36 és fél percet okozott a zenekar; mindenképpen főhajtás jár elkötelezettségükért, fanatizmusokért, nem utolsó sorban pedig a legenda szellemiségének életben tartásáért. Motörhead-fanatikusok semmiképpen ne hagyják ki a korongot!
Első hallásra az embernek könnyű rávágni, hogy Motörhead másolat. De szerintem itt inkább arról van szó, hogy egy érzés, egy hangulat, egy hozzáállás feltámasztási kísérlete. Amiről az ember azt hitte, hogy már csak a régi poros lemezeken hallható. Nekem ez jön le. Én ezt látom benne. Mert a mai heavy metal már nem így szól és nem így néz ki. (Sajnos.) Persze, ott a Motörhead, de ott van a Tank Filt hounds of Hades korszaka, vagy a német Backwater két albuma is. Sőt, Ralph figurájában van egy icipici Johnny Rottenből is. És egytől egyig kiváló dalok.