Tudom, sok rajongó a ’80-as években megjelent metal zenéket tartja a csúcsnak, de jó páran még a ’90-es évtizedből is számos klasszikus művet emlegetnek, amivel egyetértek, de azzal már nem, hogy napjainkban nem jelennek meg kiváló hanghordozók. Persze, mint minden, ez is szubjektív, szerintem 2000 után is jött ki számos remekmű, de azt is elfogadom, ha valaki „leragadt” a múlt évszázadban, és a mai kor friss zenéi nem érdeklik. Ismert, hogy rengeteg változáson ment keresztül a fémzenei élet, mára minden más lett, és ebben a zenehallgatási és koncertre járási szokások átalakulása, a zenekarok promózása, és még sokáig sorolhatnám, hogy milyen tényezők játszanak szerepet. Az is egy érdekes jelenség, hogy új kategóriák már nem igazán bukkannak fel a heavy metal-on belül, többnyire stílusok különböző fokú keverésével lehet valami egyedi muzsikával előállni.
A kanadai Anciients 2009-ben alakult, így mondhatjuk, hogy egy aránylag fiatal bandával van dolgunk, viszont a zenészek nem tinédzserek, ez előtt jó néhány zenekarban megfordult a tagság. 2011-ben debütáltak a Snakebeard EP-vel, majd ezt 2013-ban követte az első nagylemez, a Heart of Oak. A második albumra három évet kellett várni, de manapság ez sem szokatlan a hőskor évenkénti lemezmegjelenéséhez képest. Viszont mindenképpen megérte várni a Voice of the Void-ra, mert egy kiváló korongot kaptunk, nálam ez az alkotás benne volt az év végi tízes listámban.
Egy jó lemezkritika hatására döntöttem úgy, hogy beszerzem a második nagylemezt; utólag az elsőt is meghallgattam, de az nem győzött meg annyira, ám érezni lehetett a potenciált a fiúkban, amire nem cáfoltak rá, mert rendesen bizonyítottak ezen a korongon. Kíváncsian várom a harmadikat, az lehet majd az igazi nagy dobás, bár ezen az albumon olyan magasra tették a lécet, hogy nem lesz könnyű überelni. Majd meglátjuk. De hogy ne ringassuk magunkat rózsaszín álmokba, olyan óriási népszerűséget soha nem fog elérni az Anciients – akármilyen „százpontos lemezt” is tesznek le az asztalra –, mint, mondjuk, a Slayer; a Metallica-ról ne is beszéljünk, de még egy Mastodon-szintű siker is óriási teljesítmény lenne. De egyáltalán nem szeretném kisebbíteni a zenekar érdemeit, egyszerűen a mai lemezdömping, az érdektelenség és a fentebb felsorolt példák miatt nehéz a helyzet.
Nem véletlenül említettem a Mastodon-t: a lemezismertetőben elhangzott a nevük, mint közeli stílus-rokoné. Valóban, az Anciients biztosan sokat tanult Bill Kelliher-éktől, de a kanadaiak muzsikája egyáltalán nem másolás; bátran mondhatom, hogy teljesen egyéni, amit játszanak. A kanadai színtér egyébként sem arról híres, hogy a divat után menne, a zenekarai igyekeznek felderítetlen utakat feltárni.
A bandát Aaron „Boon” Gustafson – basszusgitár, Mike Hannay – dob, Kenneth Paul Cook – ének, gitár és Chris Dyck – ének, gitár alapította, de Chris távozása után 2017-ben Brock MacInnes érkezett gitárral a nyakában. Ezt az albumot még az eredeti felállás rögzítette, és ez azért érdekes, mert mindkét hathúrost kezelő énekel a dalokban, az egyikük a tiszta vokálért felel, a másik zenész pedig a hörgős részeket szolgáltatja. Azt meg nem mondom, melyikük melyiket tolja, de őszintén sajnálom, hogy Dyck kikerült a zenekarból (azt sem tudom, mi oka volt távozni), mert mind a dallamos részek, mind a brutális sorok magas szinten mozognak.
Tulajdonképpen az Anciients a progresszív metal-t keveri a sludge, a post-rock és a melo-death metal bizonyos részeivel, ehhez egy nagy adag egyéniséget pakoltak hozzá, így jöhetett létre a Voice of the Void. A lemez hangzását sikerült úgy keverni, hogy senkiéhez ne hasonlítson, ráadásul igen töményen és tisztán is szól. Persze, nem ritka az ilyesmi zene, sokan készítenek olyan műveket, amelyekben a tiszta énektémák váltakoznak a hörgős részekkel, továbbá rengeteg váltás és különböző hangulati elem bukkan fel, de néha elvesznek a zenészek a „progresszív öncélúság” labirintusában. Nos, az Anciients nem tévedt el, hanem simán átvágtak az útvesztőn, és irányt is mutatnak azoknak, akik bolyonganak benne. Pedig nem a könnyű utat választották, hanem a meredekebb oldalról mászták meg a hegyet, mivel a nóták hosszúsága néha tíz perc körüli, de a többi sem az a 2-3 perces kétakkordos.
Minden dal egy jól megkreált, masszív erődítmény, amelynek alapjait a kiváló ritmusszekció rakta le, ezekből épültek fel a riff-gyárakból kikerülő, stabilan álló falak, bástyák, tornyok, és cifra díszítésüket a remek harmóniákkal felruházott énektémák adják. Ezek a monumentális épületek nem csak szépek, hanem ámulatba ejtőek, süt róluk a kemény munkával kiizzadt dicsőség, ami a durva vokál javára írható.
Hatalmas, ahogy a Worshipper lassú, vontatott kezdéséből szépen sorra kibontakoznak a témák, és elérik az „utazósebességet”, amelyet a nagyon király dallamos ének tesz teljessé. De itt nem ér véget a történet, hirtelen viharfelhők gyűlnek, megérkezik a szigorú hangorkán, de mindig csak addig, hogy újra átvegye a hatalmat a tiszta zöngedelem. Közben pedig a hangszeres különítmény sem tétovázik, jönnek az agyasabbnál agyasabb zenei ömlesztések, nagyszerű szólókkal megtűzdelve. És mindez tíz percben, miközben egy pillanatra sem érzem azt, hogy unatkoznom kellene.
Bajban vagyok, mert a Worshipper kapcsán tulajdonképpen mindent elmondtam, ami a többi nótát is jellemzi, így csak ugyanazt tudnám leírni mindegyiknél. De ez nem jelenti azt, hogy egyformák lennének a dalok, mert mindnek külön arca van, csak a felsorolt jegyek másképp variálódnak. Szinte az összes tételben a rengeteg zenei váltás, harmónia, kevert ének teszi teljessé a képet. Ha kiemelnék még valamit az albumról, akkor mindenképpen említést érdemel a Buried in Sand, amelynek pattogós tempójú elejét egy remek doom-os, leállós betét követi, ami természetesen nem egy témából áll, hanem több panelből összepasszírozott hangkötegből, aminek megkoronázása a szintén nagyszerű, dallamos-durva vokál páros.
Az Ibex Eye ugyancsak nem gyenge részekből van puzzle-ként összeillesztve, de itt inkább a karcos énektémák dominálnak, amelyekből egyértelműen kiérezhető a régi Mastodon hatása. De hangsúlyozom, csak hatás. A Serpents pedig talán a legdallamosabb nóta a lemezen, amihez nem kevés elborultság is társul. Ebben a tételben különösen bejön az ének, rendkívül izgalmas dolgok zajlanak itt belül. Az album legvégére is marad történés: az Incantations-ben sem maradunk téma-halmozás nélkül. Mint ahogy az egész korongon sem.
Nagyon kellemes meglepetés volt számomra a Voice of the Void, bízom benne, hogy lesz még folytatása, és ugyanakkorra élményt vagy még nagyobbat fog nyújtani számomra. És mivel már három év eltelt, igazán jöhetne a negyedik felvonás!
Leave a Reply