Ma már semmi meglepő nincs abban, ha a metal mezőnyben – legyen az a dallamos vagy az extrém vonal – ismert muzsikusok lépnek szövetségre egymással, és zenekart (projektet) alapítanak. Úgy gondolom, az okokat, a motivációt nem érdemes kutatni, minden bizonnyal a bennük rejlő kreativitást akarják kiaknázni, vagy csak szimplán a zene iránti szeretet hajtja őket.
Az Vltimast az extrém mezőnyben kifejezetten nagy névnek számító arcok hozták össze, nevezetesen David Vincent énekes, Rune „Blasphemer” Eriksen gitáros és Flo Mounier dobos – egyikük sem szorul különösebb bemutatásra. „Mintha évezredekkel ezelőtt vetődtem volna utoljára ezekre a zenei partokra, de most itt vagyunk – mondja Eriksen. – Intenzív másfél év áll mögöttünk, tervezéssel, kemény munkával, személyes áldozatokkal és hát igen, utazgatással. Úgy gondolom, e tekintetben mindhármunk nevében beszélhetek. Mindazonáltal megidéztük a fenevadat, felvettük a lemezt, én pedig rendkívül büszke vagyok a végeredményre.”
A gitáros még hozzátette: „Nagy örömömre szolgál, hogy lehetőségem adódott a műfaj két legkiválóbb muzsikusával együtt dolgozni. Az ő múltjuk és tapasztalatuk magáért beszél. A kölcsönös egyetértés, a közös víziók és a hajtóerő mind-mind egy magasabb célt szolgálnak. Ez jutott eszembe mindarról, amit megalkottunk. Mi vagyunk az Vltimas!”.
(El)ismert tagok ide vagy oda, természetesen semmi garancia nincs a kiváló produkcióra, nem borítékolható az azonnali siker. Egy adott zenekar életképességét minden esetben a dalok színvonala, a muzsikusok hozzáállása, lelkesedése határozza meg, arról már nem is beszélve, hogy a rajongók komoly elvárásokat támasztanak a „vállalkozással” szemben. (Példának okáért a Spirits Of Fire, soraiban Tim „Ripper” Owens-szel, Chris Caffery-vel, Steve DiGiorgio-val és Mark Zonder-rel egy lapos, szürke, jellegtelen anyagot tákolt össze.)
Ami engem illet, nagyjából egy-másfél hónapja értesültem az Vltimas-ról, és azóta vártam, hogy a lemez végre testet öltsön. Sőt, komoly elvárásaim is voltak, ugyanakkor gyanítottam, hogy nem egy újabb Morbid Angel- vagy Cryptopsy-albumot fognak letenni az asztalra. Műhelytitokként annyit árulok el, hogy erről az alkotásról Sipy-vel közösen írunk, ő dalokra lebontva, én pedig általánosságban elemzem a végeredményt. Esetemben még annyi, hogy némileg rohammunkában íródik a recenzióm, mivel határidőre kell(ett) leadni, de lelkiismeretesen, többször is meghallgattam, szinte intravénásan adagoltam magamba az anyagot.
Konklúzióként az jött le nekem, hogy az album nem rendelkezik egy egységes, határozott koncepcióval. Ahogy említettem, semmi értelme nem lett volna az anyazenekarok világát másolni, mégis többre, jobbra számítottam. Kifejezetten vontatottan indul a lemez az alapvetően lassú címadó szerzeménnyel, amelybe ugyan gyors részek is vegyülnek, de nem ugrik úgy a torkunknak, mint bármelyik Cryptopsy-, Morbid Angel- vagy Aura Noir-szerzemény. Kétségtelen, hogy az Vltimas Blasphemer-ről szól, az ő játéka határozza meg a dalok felépítését: tömény, pengeéles riffeket penget, a dallamokról, harmóniákról sem feledkezik meg, mégsem vágott le a lábamról azonnal a korong.
Meglepetésként ért David Vincent előadása, ugyanis nem a Morbid Angel-ben megismert karakteres hörgést hozza, hanem egyfajta hardcore-os tónus jellemzi ez esetben a hangját, mi több, a Monolith-ban és a Diabolus Est Sanguis-ban dallamos énekre is „vetemedik”, utóbbi tételt viszont az óóó-zós rész egy az egyben hazavágja. Flo Mounier teljesítményét felesleges méltatni, az extrém színtér egyik legjobb dobosáról van szó, elég csak a Praevalidus-t, a Total Destroy-t vagy a Truth and Consequence-t említeni, játéka Pete Sandoval-éval említhető egy lapon.
Ugyanakkor egydimenziósságról, kiszámíthatóságról szó sincs, hallható, hogy Blasphemer a változatosságra való törekvéssel írta meg a nótákat, példa erre az emelkedett hangvételű, enyhén epikus beütésű Last Ones Alive Win Nothing és a doom-os váltással megspékelt Everlasting. Mindenképpen az anyag javára írandó a telt, tömény, brutális hangzás, bár az említett úriemberek kapcsán, azt hiszem, ez teljes joggal elvárható.
Osztottam, szoroztam, összeadtam, kivontam, négyzetre emeltem és gyököt vontam, ennek eredményeként pedig egy négyes (kevés jóindulattal fűszerezve) jött ki. Talán nem volt elegendő az a hat-hét hallgatás, amelyet a lemezre fordítottam (amennyi idővel rendelkeztem), ettől függetlenül úgy érzem, sikerült átfogó képet alkotnom a végeredményről. Az év végi tízben nagy valószínűséggel nem szorítok neki helyet, mindazonáltal az elkövetkezendő napokban hallgatni fogom még, hátha közelebb kerül hozzám az alkotás. Ettől függetlenül kíváncsian várom a folytatást, már amennyiben lesz, és ha a zenészek komolyan gondolják a kooperációjukat.
Leave a Reply