Thin Lizzy: Black Rose (1979)

Már az elején bevallom: nem én vagyok az ír csapat legnagyobb rajongója. A ’80-as évek közepén, a Black Sabbath, a Deep Purple, a Uriah Heep, a Led Zeppelin és a Rainbow világa felől érkezve, néhány nótát leszámítva túlságosan is lágynak éreztem Phil Lynott-ék muzsikáját. Az egyik kivétel a rádióból elsőként felvett Thunder and Lightning, a másik pedig éppen ennek a lemeznek a címadó szerzeménye volt. Természetesen ismertem olyan emblematikus dalokat, mint a Whiskey in the Jar vagy a The Boys Are Back in Town, más számok viszont nem eredetiben, hanem feldolgozásként kerültek közel hozzám (erről itt írtam korábban).

Ebben az internet előtti időszakban történt, hogy olvastam valahol, milyen kiemelkedő alkotás a Black Rose című nóta, vagy talán valamilyen rangsorban szerepelt igen előkelő helyen. Mindenesetre örültem volna, ha megismerhetem, és a véletlen valahogy az utamba is sodorta az albumot, amit, úgy emlékszem, használt bakelitként vettem meg a Múzeum körúti központi hanglemezboltban.

Brian Downey, Gary Moore, Scott Gorham, elől Phil Lynott

Otthon izgatottan igazítottam a fekete korong elejére a tűt… a lejátszást követően azonban meglehetősen csalódottan tettem vissza a tasakba a hanghordozót. A címadó nótát leszámítva (ami mind a mai napig a kedvenc Thin Lizzy-dalom) egyáltalán nem tetszett az, amit hallottam. A többi számmal is igyekeztem megbarátkozni, de nem igazán sikerült. Még az is felmerült bennem, hogy rövid úton megszabadulok a lemeztől, de aztán valahogy nálam maradt.

Mostanra az anyagot bevonta az idő patinája, és nálam is elfoglalta az őt megillető helyét. Régi ismerősöm, az elejétől a végéig szívesen hallgatom, ahogy a Pink Floyd, a The Doors vagy a Hawkwind albumait is. És azt sem akarom eltitkolni, máig ez az egyetlen Thin Lizzy-lemez, amelyet teljes egészében ismerek és birtokolok.

Egy éppen fél évszázaddal ezelőtt alakult és jelenleg is aktív zenekarról nyilván egy többkötetes könyvet lehetne írni. Nem kezdek bele :-), inkább történetünk, a Black Rose-sztori főhőseire koncentrálok.

A Thin Lizzy későbbi fő dalszerzője, énekes-basszusgitárosa, az ír anyától és guyanai apától származó Phil Lynott 14 évesen lett egy dublini iskolai banda, a The Black Eagles frontembere; két évvel később, 1965-ben került ide újoncként a dobos Brian Downey.

1967-ben egy másik dublini együttes, a Skid Row basszusgitárosa, Brendan „Brush” Shiels meginvitálta Lynott-ot, hogy csatlakozzon hozzájuk énekesként. Phil ráállt a dologra, aminek köszönhetően az elkövetkező esztendőben itt találkozott a zenekarba frissen érkező, akkor 16 éves belfasti gitárossal, Gary Moore-ral. Az együttműködés nem volt hosszú életű, főhősünket 1969-ben már saját csapata, az Orphanage élén (és ismét Brian Downey társaságában) találjuk – ebből lett a következő évben a Thin Lizzy.

Az együttes első ízben 1972-ben, a tradicionális ír ballada, a Whiskey in the Jar feldolgozásával keltett feltűnést, az igazi áttörést azonban az 1976-os Jailbreak album hozta meg számukra, rajta olyan örökzöldekkel, mint a The Boys Are Back in Town, az Emerald vagy a címadó nóta.

Addig azonban még történt egy s más. 1974 elején (és egy turné kellős közepén) az addigi gitáros, Eric Bell hirtelen távozott a csapatból; Lynott a Skid Row-ban megismert Gary Moore-nak szólt, hogy segítse ki őket a még hátralévő fellépéseken. Sőt, három új nótát is rögzítettek közösen, amelyek közül a Still in Love with You fel is került az együttes következő albumára, a Nightlife-ra.

Moore azonban még ugyanazon év áprilisában távozott, a zenekarvezető pedig úgy döntött, Gary helyére nem egy, hanem két gitárost keres, hogy ezzel is vastagítsa a csapat hangzását. Az egyik új fiú a 18 éves, Glasgow-i Brian Robertson, a másik a kaliforniai Scott Gorham lett. Az említett Nightlife már velük készült, ám míg az amerikai húrnyűvő innentől valamennyi Thin Lizzy-lemezen játszott, „balhés Robbo” 1977-ben egy komoly balhé után kikerült a bandából (Brian útja ezt követően a Wild Horses-en át a Motörhead-be vezetett), Lynott pedig ki mással is pótolta volna őt – először ismét csak egy turnén, majd pedig a stúdióban is –, mint a régi cimbora Gary Moore-ral.

Moore és Gorham

Talán meglepő, de az 1979-es Black Rose (gael-ül Róisín Dubh): A Rock Legend az egyetlen Thin Lizzy-lemez, amelyen Moore teljes jogú tagként, valamennyi dalban szerepel. Korábban és később is, mire a csapat stúdióba vonult volna, neki mindig volt „fontosabb” dolga, ami olyan zenekarokat jelentett, mint a Skid Row vagy a Colosseum II. Ekkorra azonban végre összejött a nagy négyes, akik egy több szempontból is különleges alkotást tettek le az asztalra.

A Thin Lizzy mindig is kilógott a sorból. Nagy jóindulattal azt mondhatjuk, hogy hard rockot játszottak, sőt utolsó lemezükön a heavy metal határait súrolták, de stílusuk, hangzásuk annyira egyéni volt, hogy nehéz lett volna bárkihez is hasonlítani őket. Ír népzenei motívumokkal átitatott muzsikájukra alapvetően a lágyság volt jellemző; Lynott bársonyos, fekete hangja és a basszusgitár hangsúlyos jelenléte, a szellős hangzás, valamint a könnyed, gyakran táncos tempók miatt zenéjük a korszak soul, funky, sőt, pop előadóival rokonította őket.

A monumentális címadó nótát leszámítva, kilencedik stúdiólemezük is ilyen, a ’70-es évek izgalmasan kusza sokszínűségét megidéző anyag. Számomra a kellemesen markáns gitárhangzás, a Moore és Gorham által tálalt dallamok és szólók jelentik a legfőbb élményt, teszik az albumot hallgathatóvá. Éppúgy igaz ez a tördelt ritmusú, funky-s, már-már diszkós S & M-re (amit annak idején biztos, hogy borzasztónak tartottam), mint a lendületes, de alapvetően nem igazán kemény Do Anything You Want To-ra, vagy a lágyabb, átlagos Thin Lizzy-nótának mondható With Love-ra (amelyben az ex-Rainbow, majdani Dio-muzsikus, Jimmy Bain játssza a basszusfutamokat).

A Toughest Street in Town vokáljában erőteljes Kiss-es ízek köszönnek vissza; a „popsláger” Waiting for an Alibi végén kifejezetten jó az önmagába fonódó gitárdallam; a Lynott kislánya születését megéneklő Sarah viszont egy minden addiginál jobban ellágyuló, andalgó nóta. Utóbbiról a ’70-es években itthon népszerű Gemini együttes zenei világa jut eszembe.

Lynott és Gorham

A lemez B oldala valamivel keményebb, ezért mindig is jobban tetszett, mint az első blokk. A lendületes Get Out of Here egyenesen a második kedvenc dalom a lemezről. Az abszolút favorit viszont egyértelműen a címadó tétel, amelynek hét percébe Lynott és Moore kis túlzással az egész ír történelmet és kultúrát, minden szépséget és szenvedést belezsúfolt. Azt gondolom, a csapat egyetlen albumán sem jelennek meg úgy a Thin Lizzy muzsikusainak népzenei hatásai, mint itt. Hogyan is jelenthetnének, hiszen a Black Rose/ Róisín Dubh gyakorlatilag nem más, mint tradicionális ír népdalok egyvelege, amelyeket az énekes és a gitáros fűzött fel egymás után, és foglalt keretbe.

A szám középső három perce gyakorlatilag egyetlen gitárszóló, instrumentális betét, amelynek tempója és hangulata is egyre fokozódik; katartikus élmény, máig futkos rajtam a hideg, amikor hallgatom. Innen ered minden, amit Moore későbbi lemezein, a ’80-as évek végén elővezetett: a Wild Frontier Over the Hills and Far Away-e és Johnny Boy-a, valamint az After the War Blood of Emeralds-e. Számomra ez a dal a Thin Lizzy csúcsteljesítménye.

2005 augusztusában, Lynott bronzszobra felállításának alkalmából Gary Moore és vendégei koncertet adtak az ír fővárosban az 1986-ban elhunyt énekes-basszusgitáros emlékére. A bulin, amelynek anyaga később One Night in Dublin: A Tribute to Phil Lynott címmel DVD-n is megjelent, természetesen a régi zenésztársak, Brian Downey, Eric Bell, Brian Robertson és Scott Gorham is felléptek. A programban a Black Rose is elhangzott, és ami megdöbbentő, hogy a kissé már leamortizáltnak tűnő Moore hangról hangra reprodukálta a dal lemezről ismerős változatát. Itt van, bele lehet fülelni:

Visszatérve 1979-be, a Black Rose megjelenését követő turné közepén aztán az északír gitáros ismét dobbantott a csapatból, a helyére időlegesen a későbbi Ultravox-frontember, Midge Ure került. A Thin Lizzy ezt követően még négy évig húzta. Az utolsó lemezre, az 1983-as Thunder and Lightning-ra John Sykes is megérkezett – aki aztán az 1996-ban újjáalakult együttesben is jó ideig meghatározó szerepet játszott.

A zenekar – Phil Lynott-tal – 1983. szeptember 4-én adta utolsó koncertjét. Ezt követően feloszlottak, a frontember komoly drogfüggővé vált, és 1986-ban, mindössze 36 évesen távozott az élők sorából. A banda jelenleg is aktív, ám a klasszikus felállást már csak Scott Gorham képviseli; mellette többek között olyan neves muzsikusok alkotják az együttest, mint Ricky Warwick, az egykori The Almighty énekes-gitárosa, a jelenleg is az Aerosmith alapemberének számító bőgős Tom Hamilton, valamint a Judas Priest ütőse, Scott Travis.

A Black Rose albumot feljátszó négyesből már ketten is az égi zenekarban muzsikálnak. Gary Moore 2011-ben követte Lynott-ot: a hivatalos változat szerint szívrohamot kapott, a valóságban azonban szó szerint halálra itta magát. A lemez címadó felvételét hallgatva e két nagyszerű zenészre emlékezem…

About Coly 1251 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*