Ma már semmilyen akadályba nem ütközik, ha egy közép- vagy dél-amerikai metal zenekarról szeretnénk információkat begyűjteni, ellenben ez nem volt mindig így, gondoljunk csak a ’80-as évekre. Gyanítom, hogy a Sepultura, a Vulcano, a Dorsal Atlantica, vagy a Pentagram (Chile) korai demói csak a kazettacserélgetős/fanzine undergroundban részt vevő, tehát a legfanatikusabb rajongók gyűjteményeiben voltak fellelhetők.
Mexikó sohasem számított metal nagyhatalomnak – viszont rendezett két futball világbajnokságot és egy olimpiát. Mindössze kettő mexikói csapatot ismerek, igaz, azokat is csak a nevükről, a Cenotaph-ot és a Shub Niggurath-ot. A múltkoriakban főnökünk már meginterjúvolt egy azték bandát, erre mit ad Isten, a kiadó egy mexikói banda anyagát küldte el nekem. A berlini Iron Shield Records a tradicionális heavy/speed/thrash/power jelenlegi egyik fellegvárának, védelmezőjének tekinthető, kiadványaikkal nem nagyon lőnek mellé azok a fanatikusok, akik ezt a fajta muzsikát részesítik előnyben.
Jelen csapat – Facebook-oldaluk tanúsága szerint – 2017 februárjában alakult (az ismert adatbázisban viszont 2016-ot tüntették fel), és még ugyanabban az évben adták ki kétszámos, Steel Night című EP-jüket. (Diszkográfiájuk többi termése a Run for Your Life demó és a Heavy Metal Storm single). Több országban, többek között Németországban, az Egyesült Királyságban, Japánban, Kolumbiában, Argentínában, Brazíliában kerültek adásba dalaik, majd 2018-ban – a Tulkashoz hasonlóan – megnyerték hazájukban a Wacken Metal Battle Mexico-t, és még ugyanabban az esztendőben megmérettethették magukat a legendás fesztiválon Németországban.
A tagságot Jahaziel Rangel Quiroga énekes, Raúl Dominguez és Alberto DeMartini gitárosok, Jebuz Mota basszusgitáros, valamint Richard DeVoll dobos alkotja (korábban Adrian Smith basszusgitáros, illetve Oscar Osiel Muñoz Landeros dobos alkotta a ritmusszekciót). Kinézetre egy fiatal brigádnak tűnnek, saccra harmincasok, egy picivel azon felül lehetnek. Természetesen nem a földrajzi hovatartozás és az életkor határozza meg, hogy a zene jó vagy sem, hanem a muzsikusok tehetsége, elkötelezettsége, lelkesedése, és ezeknek a tulajdonságoknak nincs híján a mexikói gárda.
Olyannyira nincs, hogy a Fight Till the End egy hibátlan album, a komplett színteret, felhozatalt nézve az idei év egyik legkiemelkedőbb alkotása. Ahogy a múltkoriakban bemutatott kanadai Traveler, úgy az aztékok is a tradicionális, erősen a NWOBHM befolyása alatt álló metalban utaznak, azonban ellentétben a Traveler-rel, ők nem egyazon sebességen tekerik le szerzeményeiket, hanem a változatosságot is szem előtt tartják.
Nagyon ravaszul nyitják a lemezt, ugyanis a zongorás felvezetéssel startoló We Are Metal klasszikus hard rock (pl. Whitesnake) jelleget ölt, amely a közepe után korai Iron Maiden-be vált, viszont a Run for Your Life-tól „elszabadul a pokol”. Steve Harrisék munkássága (Piece of Mind/Powerslave-éra) alapvetően, markánsan nyomja rá a bélyegét a végeredményre, elsősorban a gitárokra és a domináns basszusgitárra való tekintettel; a szerzemények az Iron Maiden által kőbe és kottába vésett recept alapján íródtak. Egyszerűen hibátlan a korong, legyen szó a Spell Witch-ről, a légvédelmi sziréna hangjával kezdődő Red Alert-ről (abszolút kedvencem), vagy a Heavy Metal Storm-ról – egyszerűen nem lehet fogást találni a produkción.
Ha nagyon kötözködni akarok, akkor a You Lost My Heart-ot minősítem a leggyengébb dalnak, de az összképet tekintve hajlamos vagyok átsiklani felette, mert a többi tétel zseniális. Mindenképpen ki kell emelnem Jahaziel Rangel Quiroga teljesítményét, karakteres hanggal rendelkezik, és helyenként a sikolyokkal sem spórol. A lemezt a Made of Steel koncertverziójával zárják, ez minden valószínűséggel új felvétel lehet, meggyőződésem, hogy egyfajta bónuszként tették fel az anyagra.
Nem akarok elhamarkodottan dönteni, de ennek az albumnak minden esélye megvan nálam az Év Lemeze titulusának elnyerésére; az eltelt jó egy hónapban nagyon ritkán fordult elő, hogy egy nap legalább egyszer ne hallgattam volna meg. Simán megérdemlik az esélyt, hogy egy nagyobb kiadó (pl. Nuclear Blast) felkarolja őket, a potenciál megvan bennük, nagyon feladták a leckét mindazoknak (még az Enforcer-nek is), akik túl akarják őket szárnyalni. Nincs mese, harc a végsőkig, harc a rajongókért, minden old school heavy metalosnak kötelező meghallgatni ezt a parádés alkotást.
Leave a Reply