Az 1986-ban bekövetkezett thrash-robbanás három évvel később érte el a tetőpontját. Addigra világossá vált, hogy a stílust meghatározó klasszikusokat, mesterműveket nem lehet felülmúlni, így a később felbukkant thrash-csapatoknak jobb híján nem maradt más, mint az elődök másolása.
Az is nyilvánvaló lett, hogy a műfaj már nem tud megújulni, nem tud semmi extrát vagy kiemelkedőt nyújtani, ugyanakkor törekvések, próbálkozások voltak erre nézve: elég, ha csak a Mordred szenzációs Fool’s Game albumára, illetve a thrash-hez a technikás oldal felől közelítő bandák anyagaira (Realm, Toxik, Forbidden stb.) gondolunk. Mindazonáltal, amennyiben 1989-re fókuszálunk, levonhatjuk azt a konzekvenciát, hogy az esztendő a felhozatalt illetően kifejezetten erős volt a thrash metal terén. Agent Orange, Extreme Aggression, Leave Scars, Annihilation of Civilization, Practice What You Preach, Alice in Hell – a teljesség igénye nélkül –, azonban ezek a kiadványok minden kétséget kizáróan elhomályosultak a Beneath the Remains mögött.
A brazil kvartett egyértelműen szintet lépett a lemezzel, amely egyrészt a nemzetközi elismerést hozta meg számukra, másrészt pedig fejlődésük második lépcsője, állomása volt. A Beneath the Remains-t megelőzően kizárólag hazájukban és a legfanatikusabb gyűjtők körében voltak ismertek, akkori kiadójuk, a Cogumelo Records képtelen volt olyan hathatós támogatást nyújtani Max Cavalera-éknak, mint a korszak neves cégei, például a Roadrunner, a Metal Blade, a Megaforce vagy az Atlantic.
A Sepultura rengeteget nyert Andreas Kisser gitáros (ex-Pestilence) 1987-es belépésével (aki Jairo „Tormentor” Guedz Braga-t váltotta), hiszen egyértelműen ő generálta, indította el a fentebb vázolt fejlődési folyamatokat. A honfitárs Overdose-zal, split EP-ként megjelentetett Bestial Devastation és a Morbid Visions nyers, ösztönös, primitív death/black csapkodását, pontatlanságát egy technikás, kiművelt irány váltotta fel, amely pályafutásuk mozgatórugójává vált.
Max: „Az első próbánk Andreas-szal óriási élmény volt: színtiszta mágia! Mintha egész életünkben együtt játszottunk volna. Elnyomtuk a Troops of Doom-ot és a Necromancer-t, és Andreas egy hibát sem ejtett. Tökéletes volt. Andreas 100 százalékig metalos volt. A kedvencei Randy Rhoads, Eddie Van Halen, Yngwie Malmsteen és a Metallica voltak. Szükségünk is volt az efféle többletre, mert a Morbid Visions után igényeltük a friss lendületet, valami új hatást. Szélesítenünk kellett a spektrumunkon, és így is tettünk: a Schizophrenia albumunk ebből kifolyólag egy kicsit metallicásan szól. A számaink technikásabbak és bonyolultabbak lettek.” (Ettől függetlenül a Schizophrenia szerintem egy alulértékelt album.)
Max 1988 februárjában utazott el New Yorkba, ahol egy hetet töltött el, hogy a Roadrunnerrel tárgyaljon. Noha egy hétlemezes szerződést ajánlottak a zenekarnak, a kiadó bizonytalan volt a Sepulturában rejlő potenciált illetően. Az előzményekhez szervesen hozzátartozik, hogy az együttes promócióját maga Max intézte, ő postázta, küldte szét a csapat anyagait Észak-Amerikába és Európába. A New York-i címzettek között volt a Roadrunner A & R részlegének vezetője, Monte Conner, Borivoj Krgin újságíró (Violent Noize fanzine, Godly Records – az ő nevéhez fűződik a ’87-es Raging Death válogatás), valamint egy rádiós műsorvezető, Don Kaye.
Monte Conner: „New Yorkban hárman – Don Kaye, Borivoj Krgin és jómagam – egyengettük a Sepultura karrierjét. Borivoj a brit Metal Forces-nek dolgozott, de emellett volt egy fanzine-ja, a Violent Noize, amelynek Don és én is írogattunk. Don a Kerrang!-nál és más magazinoknál is bennfentes volt. Gyakorlatilag a legjobb haverok voltunk, és elkötelezett NYC-metalosok, akik abszolút lelkesedtek az éppen születőben lévő speed/thrash/death metal szcénákért. Olvastuk az összes underground fanzine-t, és figyelemmel követtük a feltörekvő együtteseket – közvetlenül a kráter széléről néztük a fortyogó lávát. New Yorkban és környékén mindig az elsők között szereztünk tudomást a valamirevaló új bandákról. A Sepulturára Don akadt rá. Az egyik brazil kazettacserélgetős kontaktjától kapott egy válogatást, amelyen hat zenekar demója szerepelt, köztük a Sepultura ötszámos Bestial Devastation EP-je. Amennyire tudom, Don volt az első külföldi, aki Brazílián kívül hallotta a Sepulturát. Teljesen felvillanyozódott tőle, majd megmutatta Borivojnak és nekem. Nekünk is abszolút bejött.”
Talán kevesen tudják, hogy eredetileg Jeff Waters lett volna a korong producere, akivel már mindent lebeszéltek, de Monte Conner „keresztül húzta a számításaikat”. Conner: „Inkább Scott Burnst küldöm a floridai Tampából, a Morrisound Studios-ból. Ő nagyon jó szakember, és hajlandó is elmenni Brazíliába.” A később death metal guruvá avanzsált szakember el is utazott hozzájuk, a banda viszont nagyon meglepődött, amikor a repülőtéren fogadták, ugyanis Burns „mezei turistaként”, rövidnadrágban és szandálban jelent meg. Ráadásul a munkálatokat megelőzően Scott-ot kirabolták a szállodájában, tehát nem lehet azt mondani, hogy rózsás hangulatban vágtak volna neki a felvételeknek.
Miután az együttes összedobott némi pénzt, hogy Burns egy pár pólót, nadrágot, fogkrémet tudjon vásárolni magának, Rio De Janeiróban, a Nas Nuvens stúdióba vonultak be, ahol 1988. december 15.-28. rögzítették a harmadik Sepultura-lemezt, a végeredmény pedig április 7-én látott napvilágot. (Az akkori gázsikhoz képest Scott Burns szinte bagóért, kétezer dollárért vállalta el a munkát.)
A hangulatos, ugyanakkor baljós, fenyegető akusztikus pengetés után, Igor Cavalera intenzív pörgetéseivel (számomra az Evil Dead F.C.I./The Awakening dobintrójával egyetemben minden idők egyik legjobb témája) kezdődő címadó szerzemény valósággal maga alá gyűri a hallgatót, egyben maximálisan demonstrálja, hogy a zenekar technikailag, hangszerkezelés tekintetében abszolút magabiztossá vált, illetve dalszerzés terén magasabb szintre lépett. Rettentő töményen szólalnak meg Max és Andreas gitárjai, Burns-nek köszönhetően jókorát vastagodott, súlyosbodott a hangzás, nyoma sincs a korábbi anyagokat jellemző kásának, kosznak.
A csapat a változatosságot, fogósságot helyezte előtérbe, teljesen tudatosan felépített, rengeteg váltással átszőtt dalok kaptak helyet a korongon: Beneath the Remains, Inner Self, Hungry, Primitive Future – nem hiszem, hogy különösebb kommentárt igényelnének. A dallamok ugyanúgy markánsan képviseltetik magukat, ahogy az itt-ott felbukkanó borult hangulat (Mass Hypnosis, Sarcastic Existence). A Slaves of Pain Andreas korábbi csapata, a Pestilence 1987-es, kétszámos demójáról származó egyik dal – eltérő szöveggel történő – feldolgozása, míg a Stronger than Hate szövegét az Atheist-es Kelly Shaefer jegyezte (a nóta végén hallható basszuslevezetés önmagáért beszél), valamint a nótában Kelly-n kívül John Tardy, Scott Latour és Francis Howard (utóbbi kettő az akkori Incubus tagja) háttérvokáloznak. Noha basszusgitárosként Paulo Jr.-t tüntették fel, a bőgőtémákat Andreas Kisser játszotta fel, a színesítő szintetizátorbetétekért pedig Henrique Portugal felelt.
Az is köztudott, hogy eredetileg egy másik Michael Whelan-kép került volna a borítóra, a tervet el is küldték a Roadrunner-nek, ott azonban Monte Conner továbbadta azt az Obituary-nak, akik fel is használták második albumuk, a Cause Of Death borítójának. Nekik fogalmuk sem volt a Sepultura terveiről. Monte úgy gondolta, egy másik Whelan-kép jobban passzolna a Sepulturához. Igorék nem örültek… A stúdiózásról még annyit, hogy az előirányzott költségvetés a kiadó színvonalához képest nagyon alacsony volt (nyolcezer dollár), végül azonban ez az összeg majdnem a kétszeresére rúgott.
Nem túlzás azt állítani, hogy a Sepultura a Beneath the Remains-szel világszerte (el)ismertté vált, komoly népszerűségre tett szert a thrash metalon belül. Európai bemutatkozásukra 1989 nyarán/őszén került sor, amikor az Agent Orange-et népszerűsítő Sodom társaságában járták be az öreg kontinenst, és alázták porig a headliner csapatot. Ahogy Mazsi barátom említette, a bécsi Rockhausban felmosták a színpadot a Sodommal.
Úgy gondolom, a folytatásra (Arise, Chaos A.D. stb.) nem érdemes kitérnem, úgyis mindenki maga dönti el, hogyan viszonyul a Sepultura pályafutásának későbbi alakulásához, de az biztos, hogy a Beneath the Remains minden idők tíz legjobb thrash alkotása között követel helyet magának.
Nagyon jó ez az album. Örülök ennek a cikknek.