Örök élmény három felvonásban!
Idei első, számomra a teljes ismeretlenségből érkező, újonnan felfedezett bandám a svéd Diabolical volt. Eclipse című, számomra abszolút kiemelkedő zenei teljesítményt nyújtó új anyaguk iránti rajongásomat csak fokozta a hír, hogy április 2-án élőben is láthatom újdonsült kedvenceimet. A Dürer-programban meghirdetett Krisiun-t és a Science Of Disorder-t sem ismertem egyáltalán a koncert előtti néhány napig, amikor is eldőlt, hogy tutira megnézem ezt a show-t!
Mivel a Diabolical-t elég sűrűn hallgattam az elmúlt körülbelül két hónapban, így most főleg a másik három banda anyagai kerültek a figyelmem középpontjába, felkészülve ezzel is a zenéikkel ezen a koncerten való személyes találkozásra. És lám, milyen kellemes meglepetésekben volt részem!
Science Of Disorder
Sajnos elkövettük azt a balf@szságot a társaságomban lévő két úriemberrel, hogy a nyitóbandát elmulasztottuk megnézni. Míg mi a kerthelyiségben mit sem sejtve szürcsöltük a sörünket, addig a fent említett együttes szépen lenyomta a maga kis műsorát. Bár tisztán hallottuk a néhány méterrel mellettünk, a nagyteremben dübörgő zenét, mi azt szimpla zenekari „beállásnak” gondoltuk. 🙂 Így utólag visszagondolva, több mint fél órán át folyamatosan zenéltek; az együttesek nem igazán így szokták belőni a zenecuccot, de ez akkor valahogy nem tűnt fel. 🙂
Pedig előzetesen meghallgatva a csapat Privat Hell című lemezét, igencsak jó benyomás alakult ki bennem a zenéjükkel kapcsolatban. Karakteres, stoner metal jellegű, groove-os muzsikájuk még így, a falakon át hallgatva is ütött. Az albumon hallható énekteljesítmény pedig a műfaj legjobbjaira jellemző színvonalat hozza, és nagyot dob a produkción. (Szerkesztő kollégáim figyelmébe is ajánlom ezt a bandát, mert jók!)
Külön megemlíteném az együttes egyik tagjának felém irányuló, tök szimpatikus gesztusát. Történt ugyanis, hogy két banda fellépése közötti szünetben, ahogy nézegettem a csapatok által árusított cuccokat (pólók, sapkák, CD-k stb.), egyikük felvesz a pultról egy felvarrót, és a kezembe nyomja, mutatván, hogy tegyem el, az enyém. „Lányos” zavaromban már azt sem tudom, hogy ott akkor megköszöntem-e neki. Thank you, brother! Már teszem is fel a farmermellényemre! Tök jó fej volt a srác.
Diabolical
Az első szám felénél érkeztünk az igencsak elhagyatott nézőtéren álló, körülbelül 80-100 metal-fan közé. Ekkor szembesültünk a ténnyel, hogy a színpadon már a meghirdetett program második bandája játszik. Cumi! Feledve a kevés néző és a lekésett első zenekar miatt fellépő, kissé dühös csalódottságot, figyelmem a színpadon álló kedvenceim által játszott zenére összpontosult. Fekete csuklyás köntösben állva nyomták rideg, misztikus hangulatot árasztó death metaljukat a svédek. A hangzás az egész program alatt elfogadható volt.
Azt hiszem, talán a Requiem volt a nyitó dal. Az Into the Oblivion-t, a We Are Diabolical-t és személyes kedvencemet, a Black Sun-t egész biztosan játszották. Számaik élőben is abszolút felidézik a közönség tagjaiban a lemezeiken hallható, gyönyörű és egyben dermesztően sötét érzelmeket. Bár az itt tapasztalható érzelmi hatást később az est főbandája zseniális módon még tovább tudta fokozni. 🙂 Na, de ne szaladjunk annyira előre!
Krisiun
„Közel 40 éve a zenei pályán. Brazília második legismertebb extrém metal együttese a Sepultura után.” És én mégis csak most találkoztam velük, illetve a zenéjükkel! Létezik ilyen? 🙂 Na, de jobb későn, mint soha! A koncertre készülve, visszamenőleg meghallgatva az utolsó három lemezüket, és látva immáron őket élőben is, teljesen igaz a fentebb említett titulus e death thrash csapat kapcsán! 2011-es The Great Execution lemezük egy bivalyerős anyag, és az azóta megjelent két lemezük is nagyon jó. Sajátos riffviláguk és kidolgozott, egyedi megoldásokban bővelkedő számaik, illetve jó és karakteres hangzásuk méltán emelte őket a műfaj átlagbandái fölé.
A The Will to Potency és Blood of Lions című számaikhoz készült klipek nézettsége átlépte a bűvös egymilliós határt, ami mindenképpen figyelemre méltó eredmény. Természetesen mind a két szám helyet kapott a mostani programjukban is, heves elismerést váltva ki az immáron körülbelül 200 fősre bővült nézősereg soraiban, magamat is beleértve! A négy fellépő együttes közül az ő műsoruk hozta leginkább egy thrash buli hangulatát, főleg a zúzásra és a sebességre helyezve a hangsúlyt. Ebben a közegben jó volt hallani tőlük a Motörhead örök klasszikusát, az Ace of Spades-t. Bravó, Krisiun!
Septicflesh
Régi ismerős a saját és a tágabb értelemben vett extrém metal rajongók számára is ez a méltán népszerű görög szimfonikus black death metal banda. És mégis, a tavalyi Codex Omega albumuk fantasztikus mivolta csak most, néhány nappal a koncert előtti meghallgatások során tudatosult bennem úgy igazán… Most már belátom, hogy annak idején túl felületesen hallgattam meg ezt a saját műfajában páratlan és kitűnő anyagot. Így, hogy láttam őket koncerten, a velük kapcsolatosan eddig is érzett művészi hozzáállás, mint elég ritka, de igenis létező jellemvonás most még inkább szembetűnő és egyértelmű.
Nem törődve a szerintem nagyon sok más zenészre esetleg frusztrálóan ható tényezővel (kis létszámú közönség), a Septicflesh olyan lehengerlő előadást nyújtott ezen az estén, amit szerintem igen kevés banda tudna űberelni! Teljesen uralva a színpadot, minden kompromisszumtól mentesen gondoskodtak róla, hogy valamennyi szem rájuk szegeződjön a teremben. A kitűnő hangzás, a precíz játék, az öltözet, az egész zene atmoszférája és nem utolsó sorban Seth Siro Anton énekes karizmatikus viselkedése és kisugárzása teljes mértékben lekötötte az emberek figyelmét.
Akkora érzelmi töltet áradt szét a teremben a látvány és a hallott zene hatására, hogy én személy szerint egész idő alatt elismerő mosollyal az arcomon ámuldoztam az egész koncerten. (Kivéve, amikor torkom szakadtából hej-hejeztem a tömeggel.) És a csodálattal nem voltam egyedül, látva a körülöttem állók reakcióit. Az utolsó lemezről a Dante’s Inferno, a Portrait of a Headless Man, a Martyr és a Dark Art biztosan elhangzott, de lehet, hogy a Faceless Queen is volt, már nem tudom pontosan.
A korábbi albumokról az Anubis biztos volt, emlékszem, hogy erre a dalra mindenki tiszta erőből bólogatott, hajlongott vagy dobálta a haját. A színpadon és a nézőtéren egyaránt. 🙂 De hát mit is tehetett volna bárki is… csak meg kell hallgatni azt a fejet letépő, ütemes zúzást, ami ebben a számban van. Kurv@ nagy volt! A főműsor után visszajöttek, és két számot még belevágtak az arcunkba, ezzel téve teljessé a maximális megsemmisülést. Bravó, Septicflesh! Néhány év múlva, ha lesz rá lehetőségem, én egész biztos újra megnézem őket! UFF!
Leave a Reply