Ha jól belegondolunk, akkor az amerikai power metal-ként (USPM) ismertté vált zenei irányzat a thrash-sel egy időben tűnt fel. Mindkét műfaj azonos tőről fakadt (NWOBHM) ugyanakkor lényeges különbségek mutatkoztak közöttük. Az pedig már más lapra tartozik, hogy az undergroundot a thrash uralta, komolyabb népszerűségnek örvendett, mint a power metal.
Utóbbi stílus alapjait olyan albumok fektették le, mint a Sirens (Savatage), az Ample Destruction (Jag Panzer), az első Metal Church-korong, vagy a March of the Saint (Armored Saint). A ’80-as években az Egyesült Államokban nem volt mindegy, hogy egy-egy zenekar melyik városból/régióból érkezett (erre Mark Briody is utal a Jag Panzer-interjúban) –, ugyanis egy Los Angeles-i, New York-i, illetve San Francisco-i banda könnyebben jutott szerződéshez, mint egy chicagói, Seattle-i, texasi, vagy egy clevelandi. Utóbbi város kicsi, belterjes színtérrel rendelkezett, amelyet olyan együttesek neve fémjelezett, mint az afroamerikai zenészeket tömörítő Black Death, a Destructor, a Breaker, a Sacred Few, a Mayhem, az Abduction, a Stryker, a Sacred Heart, az Attaxe, a Purgatory, valamint a Chemikill, de az Auburn Records is Clevelandben jött létre.
Jelen cikkem főszereplője, a Ritual 1988-ban alakult – értelemszerűen Cleveland-ben –, viszont a zenészek korábban már komoly tapasztalatokat szereztek. Egész pontosan 1985-ben, Firedance-ként indult a történetük, kézzel fogható eredményeket viszont nem értek el, semmiféle felvétel nem fűződik hozzájuk. 1986-ban – a holland kikötőváros után – Rotterdam-ra változtatták a nevüket, rögzítettek három demót (Demo ’86, Dancing in Circles – 1987, Rotterdam – 1988), mi több, az Auburn érdeklődését is felkeltették, de lemez megjelentetésig nem jutottak el. Ami ebből a periódusból fontos, hogy a Rotterdam progresszív metalt játszott, soraiban pedig Bob Allerton gitárost (ex-Abduction) és Emery Ceo dobost találhatjuk meg.
1988-tól már Torment-ként működtek, a muzsika speed/thrash lett, míg Bob és Emery mellé Jack Kilcoyne basszusgitáros, Mike Ruzsbanszki gitáros, illetve John Marshall énekes (R.I.P.) sorakozott fel. Termésük három demó (Demo 1988, The Gathering – 1989, Relapse of Aggression – 1991), utóbbin már Juan Ricardo-val (ex-Stryker) a mikrofonnál. 1992-ben a Tormentből rövid időre Tormentor lett, majd 1993-ban újabb névcsere történt így lett belőlük Ritual.
Ilyen előzmények után született meg a Trials of Torment, amelyet hivatalosan 1993. március 26-án dobott piacra a Massacre Records. Ahogy az az évszámból is kiderül, ekkor már – kis túlzással – a kutyát sem érdekelte a power/thrash, minden Seattle-ről és a grunge-ról szólt, a bandának esélye sem volt arra, hogy kitűnjön a mezőnyből és komoly sikereket érjen el. A Ritual muzsikája bonyolultabb, komplexebb, mint a Sanctuary-é, a Jag Panzer-é, az Armored Saint-é vagy a Metal Church-é, ezáltal nehezebben lehet belekapaszkodni, azonban a zenészek tehetsége, felkészültsége megkérdőjelezhetetlen.
A tízszámos lemez felét tulajdonképpen a ’91-es Torment-demó, a Relapse of Aggression (ami ’95-ben EP-ként újra napvilágot látott) teszi ki, mivel a She Rides the Sky, az Espionage, az Addicted to Fear, a Pain of It All és az In the Dungeon is erről az anyagról származik. A progresszív alapú, összetett dalstruktúrák azt igazolják, hogy nyilvánvalóan komoly hatással volt rájuk a Mercyful Fate, illetve a Helstar, de az Iron Maiden epikus világa sem áll távol tőlük. Túlnyomó részben a középtempós tartományban mozognak a felvételek, gyakoriak a váltások, gyors részek csak itt-ott (például az Addicted to Fear-ben vagy az Obscured by Twilight-ban) fordulnak elő.
A korong legmegjegyezhetőbb szerzeménye a nyitó, kiváló dallamokkal felvértezett She Rides the Sky, ez a nóta talál a legkönnyebben utat a hallgatóhoz. Semmiképpen nem hallgathatom el, hogy a zenészek sziporkáznak – a basszusgitár különösen markáns színfoltot jelent –, azonban komplexitásából kifolyólag időt kell adni a korongnak, mert nem adja magát könnyen, időt vesz igénybe, amíg a befogadó ráhangolódik az „összképre”.
Amit még hozzáfűznék, hogy ha ez a lemez ’85/’86 környékén (esetleg egy kicsivel később) jött volna ki, akkor sem feltétlenül klasszikusként tekintenénk rá, nem szorongatta volna meg a The Dark-ot, a Refuge Denied-ot vagy a Digital Dictator-t, de műfajában akkor is egy korrekt alkotásként tartanánk számon.
Hozzátartozik még a teljes igazsághoz, hogy 1995-ben Ritual of Torment-re változtatták nevüket, és 2006-ban, szerzői kiadásban, az eredeti borítóba csomagolva, de eltérő számsorrenddel újra napvilágot látott az anyag. Ami viszont a lényeg, hogy jelenleg is aktívak (újfent Ritual-ként), a basszusgitáros posztját Joe Kilcoyne (Jack testvére) tölti be, a Pure Steel kiadó pedig újrakeverve és újramaszterizálva, két bónuszdallal megfejelve tette elérhetővé a korongot. USPM-híveknek kizárólag ajánlani tudom.
Leave a Reply