A legtöbbünknek vannak „komoly mulasztásai”. Olyan albumok, amelyek másoknak nagy kedvencei, evidenciák, mi viszont valamiért kihagytuk ezeket. Zozzie-val sikerült rávennünk egymást, hogy meghallgassunk egy-egy ilyen klasszikust, amit eddig nem ismertünk, és amit a másik csillagos ötösre értékel. Nézzük, mire jutottunk velük!
Pink Cream 69: One Size Fits All (1991)
Jómagam a ’80-as évek közepén olyan mértékben a klasszikus heavy metal kemény vonala, a rá következő esztendőkben pedig a thrash bűvöletében éltem, hogy csak a legritkább esetben ugrották meg az ingerküszöbömet az egyéb irányzatokban született, akár még nívós produkciók is. Baráti körben a hajmetált elvből utáltuk, a glam, a sleaze, a rock and roll túl nyálas volt nekünk, akik a zenében a férfias keménységet, az egészséges agresszivitást részesítettük előnyben.
Így aztán számos színteret én is csak hallomásból, a Metal Hammer lapjairól ismertem, ami egyben azt az érzést is kelthette bennem, hogy ezek az irányzatok csak úgy vannak, de nem igazán jelentősek, vagy, mivel dallamosságuk, lágyságuk miatt jó esélyük van belesimulni a mainstream-be, nem nekünk, „kiválasztottaknak”, hanem az igénytelen tömegeknek szólnak.
Hogyan is szerethettem volna olyan zenekart, amelyik a cseresznyés pitéről énekelt, amelyik Hamupipőkéről vagy egy rózsaszín krémről nevezi el magát, esetleg amelynek tagjai úgy néznek ki, mint a transzvesztiták („dude looks like a lady”)? Hát nem röhejes? Ma már egyértelmű számomra, hogy ez az egész jórészt az előítéleteimről szólt, ugyanakkor ezek a zenék akkor tényleg túl nyálasak voltak számomra.
Később, felnőve persze én is beláttam, hogy ami jó, az jó. Az utóbbi években több ilyen mulasztásomat is pótoltam, például a már említett Cinderella emblematikus albumaival, a Vain No Respect-jével vagy most a Pink Cream 69 One Size Fits All-jával is.
Utóbbi esetében valószínűleg mindig is a csapat neve taszított. Aztán, mivel a Helloween Andi Deris nevével fémjelzett korszaka sem áll közel hozzám, az énekes személye sem tette számomra vonzóvá a PC69-et. Most, hogy rávettem magam az ismerkedésre, nem is tudom, hogy előzetesen mit vártam. Azt sejtettem, hogy nem a hamburgi Tökfejek stílusában nyomják (egyébként már ez is különlegesség, hogy Weikath-ék Michael Kiske távozását követően nem egy Helloween-kópiabandából szerződtették új frontemberüket), sokkal inkább érzek benne Skid Row-s ízeket (Livin’ My Life for You) és egyes dalokban (Walkin’ Out to Heaven, Piggy Back Bitch) Extreme-es megoldásokat.
A One Size… abszolút profi anyag, ráadásul nagyon jól is szól; különösen Alfred Koffler gitárjátéka tetszik, de Dennis Ward basszusa is barátságosan dong, és Kosta Zafiriou is szépen üti a cineket. Az olyan dalok refrénjének, mint a Hell’s Gone Crazy vagy a Signs of Danger, egyszerűen nem lehet ellenállni, de ugyanígy tetszik a középtempós Talk to the Moon és Do You Like It Like That is.
Ami viszont kevésbé jön be, az Andy Deris hangjának ellágyulása, tónusa a lírai nótákban. Ugyanakkor éppen itt érzem a kapcsolódási pontot a Helloween-nel: a szerzemények közül egyedül az érzelmes, hangulatos Where the Eagles Learn to Fly-ról jutnak eszembe Grosskopf-ék, mindenekelőtt az If I Could Fly, de az Eagle Fly Free is. Ezzel együtt tetszik, szép dal.
Összességében nyugodtan kijelenthetem, hogy nincsenek gyenge nóták az albumon, csak jók és még jobbak. Nem véletlenül ez Zozzie kollégám kedvenc dallamos metal lemeze, és mostanában nálam is ez volt az egyik olyan anyag, ami a legtöbbet forgott a lejátszómban. Ugyanakkor az is biztos, hogy továbbra sem leszek PC69-rajongó, a többek által dicsért Games People Play például már messze nem jött be ennyire. A karsruhei kvartett második nagylemezére viszont bármilyen szavazáson simán megadnám az öt pontot. Köszi, Zozzie!
Coly
The Cult: Sonic Temple (1989)
Néha úgy érzem, szégyenkeznem kell, hogy nem szeretek néhány olyan bandát, zenészt, akiket „illik” kedvelni. Természetesen heavy metal-ról beszélek, mert mondjuk, biztosan jó előadó Madonna a popzenében, ám amiatt nem lesznek álmatlan éjszakáim, hogy kerülöm a dalait. Az meg egy fura allűröm, hogy egy pár együttest egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomásul venni, szinte taszítanak a lemezeik, pedig úgy vélem, akár meg is kedvelhetném őket. Nos, a The Cult körülbelül ebbe a kategóriába sorolható. Egy-két dalukat ismerem, nem is tartom ezeket rossznak, de valamilyen eszement elgondolásból kifolyólag még egyszer sem vettem a fáradságot, hogy bármelyik albumukat is végighallgassam.
És hogy most mégis hajlandóságot mutattam az ezzel az albummal való ismerkedésre, az Coly műve. Szoktunk egymásnak ajánlgatni lemezeket, és ez úgy jött, hogy megemlítette, milyen cikken dolgozik éppen. „Ismered? Nekem nagy kedvencem a Sonic Temple” – tette fel a kérdést a főszerkesztő úr. „Hát, sajnos nem…” – gépeltem a választ. „Akkor itt az idő, hogy meghallgasd!” – adta ki az ukázt Coly. Na jó, én azért visszavágtam, hogy ő meg miért nem ismeri az én egyik favoritomat, a One Size Fits All-t a Pink Cream 69-tól. Menet közben ugyanis kiderült, hogy az az album viszont az ő életéből maradt ki. Mindenkinek vannak hiányosságai.
A nemrég megjelent Buga B vs. Majka kétrészes cikk apropóján felbuzdulva, hasonló módon egymás kedvenceit vettük górcső alá, a különbség annyi, hogy nem dalokat, hanem két nagylemezt veséztünk ki.
Jó néhányszor lepörgött már a Sonic Temple, és bátran mondhatom, hogy kiváló alkotás! Itt be is fejezhetném, mivel Coly nemrég megemlékezett róla (itt olvasható); túl sok újdonságot nem tudnék mondani, de azért nem ússzátok meg ennyivel, néhány személyes gondolatot papírra vetek az albummal kapcsolatban.
Szóval, nagyon igényes és profi muzsikát tol az Astbury-Duffy duó, kiegészülve az éppen aktuális ritmusszekcióval (Jamie Stewart és Mickey Curry), de mégsem köszönthetek bennük új kedvenceket. És hogy miért, nem tudom. Talán a cikk elején vázolt előítéleteim miatt? Azért ennyire nem vagyok vaskalapos, mivel könnyen meg tud változni a véleményem egy-egy zenekarral, kiadvánnyal kapcsolatban. Volt már nem egy olyan eset, amikor rálegyintettem a bandára, hogy ez tuti tré, aztán pár hallgatás után örök kedvencek lettek. Pedig bírom az ilyen típusú heavy metal-t is, mint a The Cult. Valami pici mégis hiányzik…
De mindenképpen rávilágítok a Sonic Temple erényeire (rengeteg van), illetve azokra a tényezőkre, amelyek miatt tetszik ez a nagylemez. Azt mindig is tudtam, hogy Ian Astbury kiváló énekes, aki óriási torokkal rendelkezik, ezt bizonyítja ezekben a dalokban is. Bejön a hangja, és nagyon jó témákat tol. Billy Duffy szintén szenzációs zenész, ő is a maximumot nyújtja ízléses gitárjátékával, feddhetetlen szólóival. Ahogy hallgatom a lemezt, az a kifejezés jut eszembe, hogy stadion rock. Lassan erre nosztalgiával tekinthetünk, mert manapság néhány együttesen kívül (főleg az utóbbi években zajló búcsúturnék miatt) sajnos nem sok banda tölt meg arénákat. A The Cult népszerűsége csúcsán bizony nem kevés embernek zenélt, de a stadion rock jelzőt a dalok hangulata, érzésvilága miatt ragasztottam rájuk.
Lehet, hogy valakinél ez a stílus-meghatározás inkább pejoratív jelleggel bír, de hogy egyből eloszlassam a kételyeket, ami a legjobban tetszik a Sonic Temple-ben, hogy az akkoriban futó zenekarokkal, az abban a korszakban kiadott művekkel összehasonlítva egyáltalán nem tipikus jegyeket mutat. Szóval ez mégsem az a megszokott stadion rock. Mind a dalok szerkezete, mind a verzék, refrének távol állnak a klisés zenei témáktól, ami számomra abszolút pozitívum, és lehet, hogy emiatt nem lett a zenekar még népszerűbb, pedig bátran mondhatom, jó néhány nevesebb együttest simán lenyomtak az akkori színtéren – neveket direkt nem írok.
Szenzációsak az Edie (Ciao Baby)-ben Astbury hajlításai, amelyek furcsaságuk ellenére is érzelmi bombaként robbannak. Ritka feeling-es az American Horse refrénje; szintén szétfeszíti a szentimentalizmus a Sweet Soul Sister-t, de ugyanúgy a Soul Asylum sem ússza meg e nélkül. De hogy ellentmondjak Coly-nak, nekem az Automatic Blues az egyik kedvencem, neki pedig ez a dal jön be legkevésbé. Ezért is jó, hogy különbözőek vagyunk. 🙂
Csak pár nótát emeltem ki, mert ezek maradtak meg bennem legmélyebben, de a többivel sincs gond, azok is simán átmennek a vizsgán. Ezek után muszáj közelebbi ismeretséget kötnöm további The Cult-klasszikusokkal, mert lemaradok, mint a borravaló. Hogy akarok így metal-zsurnalisztává válni? 🙂
Zozzie
Válasz írása