Kyuss: Welcome to Sky Valley (1994)

Régebben mennyi ökörséget lehetett olvasni, hallani a heavy metal „káros” következményeiről! Azt hiszem, nem létezik metalrajongó, akit az évek során ne sokkoltak volna olyan mondatokkal, hogy rossz hatással van rád ez a muzsika, konkrétan antiszociálissá válsz, agresszív leszel, sőt, bűnözésre adod a fejed vagy öngyilkosságot követsz el, és még sokáig sorolhatnám a különböző kitalációs negatívumokat. Mi tudjuk, hogy ez nem így van, és szerencsére ez a tendencia mára már jó irányba halad, nem egy cikket olvastam arról, hogy a fémzene nem hogy káros lenne, hanem kifejezetten jótékony hatással van a zeneszeretőre, de akár még a növényekre, állatokra is.

Sokáig tudnám ecsetelni, hogy az én lelkivilágomra milyen pozitívan hat a metal zene, bátran kijelenthetem, hogy a legmélyebb gödrökből mindig a muzsika segítségével másztam ki, ezért most egy konkrét és nagyon személyes példával szeretném bemutatni a metal hatalmas erejét, mégpedig a Kyuss Welcome to Sky Valley albumán keresztül.

Történt ugyanis, hogy 1996 elején kórházba kerültem vírusos agyhártyagyulladással, így majdnem két hétig élvezhettem a magyar egészségügy vendégszeretetét a Szent István Kórház neurológia osztályán. Úgy gondolom, senki nem vágyik arra, hogy több napon, héten keresztül a kórházi ágyat nyomja, ez lelkileg nagyon meg tudja viselni az embert. Amikor a háziorvosom közölte velem a rossz hírt, hogy akkor most hívja a mentőt, mert egy időre „kivonnak a forgalomból”, és nagyszervíz vár rám, nagyon gyorsan mélypontra kerültem (előtte sem voltam feldobott állapotban, annyira ramatyul éreztem magam). Volt körülbelül tíz percem, hogy (segítséggel) összepakoljam a cuccaimat, és mi más volt az első, amit becsomagoltam a táskába, mint a walkman-em és néhány kazettám, valamint pár könyvem – túlélőszett.

Az egy kicsit túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy a zenéim gyógyítottak meg, de azt bátran kijelenthetem, hogy a kazettáim segítettek a „túlélésben”, általuk lábaltam ki lelki nyomoromból – szerencsére remek orvosok és ápolók kezeltek, felépülésemet nekik köszönhettem. És hogy konkrétan miért a Kyuss került a középpontba, arra mindjárt rátérek. A kórházba kerülésemkor még nem ismertem az amerikai stoner/desert rock bandát, de már nagyon tervbe volt véve, hogy beszerzem az albumaikat, mert rengeteg jót olvastam a zenekarról. Akkoriban jelent meg az …And Circus Leaves the Town, és az egyik nap megkértem az unokaöcsémet, hogy vegye meg nekem kazettán az MCD áruházban. Másnap behozta, de közölte, hogy az sajnos pont elfogyott, de helyette megvette a Sky Valley-t. Mondtam, hogy egyáltalán nem baj, úgyis erre is le akartam csapni, legfeljebb csere lesz, a Circus-t majd megveszem később. Így tehát a Welcome to Sky Valley volt az első Kyuss-album, amit hallottam. És hogy mekkora hatással volt rám, és van a mai napig is, szavakkal nehéz elmondani.

Pár nap után testileg már egy kicsit jobban voltam, elmúlt a magas lázam, nem szakadt szét a fejem, és nem hánytam, így már az unalom elűzése, és a depresszió elkerülése érdekében olvasgattam és zenét hallgattam. Ekkor érkezett meg a Kyuss-kazetta, és szinte kipattantam az ágyból az első hallgatás után, majd gyakorlatilag csak ez a kazetta forgott addig, amíg bent aszalódtam a kórteremben. Volt olyan, hogy egymás után háromszor végigpörgettem. Már a zseniális borító, valamint a kazi belsejében lévő fotók nézegetése megindított bennem egy olyan folyamatot, amelynek segítségével lélekben nem voltam ott, ahol. Nem egyszer becsuktam a szemem a zene hallgatása közben, és messzire röpültem ebből a lehetetlen (tehetetlen) állapotból. Ez a muzsika egyszerűen magába szippantott, és fogva tartott, aminek nem is szerettem volna ellenállni.

A Kyuss Palm Desert városából származik, ami Kaliforniában, egész pontosan a Coachella-völgyben található, ami sivatagos területen fekszik, és muzsikájuk szenzációsan visszaadja az ottani éghajlati, földrajzi viszonyokat. Amikor bent feküdtem, éppen tél volt (ráadásul elég nagy hó), de amint megnyomtam a play gombot, gondolatban ott voltam a sivatag kellős közepén, arcomat a tűző nap felé fordítottam, és az sem érdekelt, hogy bőrömet perzselik a sugarak. Néztem a végtelen sivatagot, láttam magam előtt a kaktuszokat, lábam körül gyíkok rohangáltak, és ott zenélt tőlem nem messze a Kyuss néhány hangfallal, aggregátor segítségével (ez egyébként valóban így volt, interjúkban olvastam, hogy gyakran kimentek a sivatagba játszani). Totál betépve, elszállva, hideg sört vedelve, beletemetkezve ebbe a hatalmas muzsikába. Néha én is annyira „elszálltam”, hogy nem vettem észre, hogy vizit jön, az ápolónő finoman megrázott, hogy térjek vissza egy kis időre. 🙂 Azután újra elutaztam.

A stoner kifejezés a drogos (főleg a marihuána által keltett) állapotra utal, ami jól tükröződik a zenében is, amit néhány együttes „felvállalt”, így alakult ki a stoner rock, aminek a Kyuss az egyik képviselője. Muzsikájuk egy óriási jammelés, olyan, mintha pár elfüstölt joint után, teljesen spontán módon belevágnának egy nagy örömzenélésbe. Felületesen „nézve” valóban ilyen hatást kelt ez a hangzuhatag, de jobban odafigyelve rengeteg finom részlet, tudatosan megtekert téma bontakozik ki a szemünk előtt.

Mélyen búgó húros hangszerek hangjai keverednek John Garcia magas tartományokban szárnyaló, dallamos énekével, amely így egy nagyon különleges egyveleget alkot. Josh Homme gitárja laza „prüntyögésből” pillanatok alatt vált át ólomsúlyú riffelésbe, amit például egyik kedvencemben, a Supa Scoopa and the Mighty Scoop című dalban vezet elő, de ezt még megelőzi Garcia nem kevésbé gyenge sorokkal előadott műsora. Az egész dal egy szikár riff-masszába merül, amelynek felszínén Garcia zseniális énektémái lebegnek. Cseles a dolog, mert a felénél mintha vége lenne a számnak, és egy újabb kezdődne, de nem: ez még ugyanaz a dal, egy izgalmas váltással folytatódik a megkezdett téma-halmozás. A vége is eléggé formabontó, nem tudni, mikor akarják abbahagyni a nótát.

Josh Homme személye ez után a lemez után szakmai berkekben elismerést váltott ki, feeling-es, zsigerből pengetett egyéni gitárjátékát, remek dalszerzői képességét (majdnem minden nótát ő írt) nem lehetett félvállról venni, de a ritmusszekció (Brant Bjork – dob és Scott Reeder – basszusgitár) előremutató, technikás alapozása is új fejezetet nyitott a rock/metal nagykönyvében. Pedig semmi különlegeset nem csinált a banda, leporolták a ’60-as, ’70-es évek progresszív, pszichedelikus rock-ját, de tették ezt olyan alázattal és ötletgazdagsággal, amiből egy mestermű – és egy önálló műfaj – kerekedett ki. Természetesen, azt mindig nehéz megmondani, hogy egy-egy stílusnak ki a keresztapja, a Kyuss-t is megelőzték néhányan, de az biztos, hogy ilyen magasra ők tették a lécet, ezáltal sokan az ő érdemüket méltatják, és a műfaj egyik úttörőjének titulálják őket. Mindenképpen említsük meg az Across The River együttest, mint „elődöt”, akik 1985-től 1986-ig léteztek, mégpedig Scott Reeder-rel a fedélzeten. Ennek „örömére” az N.O. dal egy A.T.R. szerzemény, amiben szerepel Mario Lalli is, aki énekes/gitárosa volt az ős-stoner rock együttesnek.

A lemezt nyitó Gardenia-ban kapásból megtapasztalhatjuk ennek a zenének a lényegét. Brummogó basszusgitárra tonnás riffek nehezednek, amelyeket időnként könnyedebb, pszichedelikus gitárfolyamok váltogatnak, ehhez még hozzájön az élő hangzású technikás dob és társa, a szintén nem szimpla témákat pengető bőgő. John Garcia hangjában is ott bujkál a tudatmódosító hatásmechanizmus, ráadásul torkába egy érzelem-generátort helyezett el valaki. Amúgy a dal középtempóban fogant, de hogy megtudjuk, mi az igazi lassulás, elszállás, majd bepörgés, az Asteroid-ban mutatják meg nekünk a srácok: hathúroson játszadozás, laza basszusfutamok után Homme begerjeszti hangszerét, erre a ritmusszekció, majd a gitár is rápakol egy lapáttal, hogy együtt repüljenek végtelen sebességgel az űrbe. Már a szám címe is zseniális, a hangulata pedig utánozhatatlan. Nekem ennél a sivatagi naplemente lebeg a szemeim előtt, néhány csillag már az égen ragyog, de még nincs teljes sötétség, a látvány tökéletes.

De hogy ne csak középtempóban és vánszorogva haladjunk, arról a 100° gondoskodik. Itt „stabilabban” felpörög a zenekar, és mondhatni, a komplexitásból is visszavesznek egy kicsit. Tulajdonképpen ez egy egyszerűnek mondható rockzene, de azért a Kyuss-érzés itt is megvan. Na, hogy pihenjünk egyet (az én kicsiny világomban a tűz körül, és hol máshol, mint a sivatagban), a Space Cadet-ben Josh akusztikus gitáron való akkordozása, Garcia néhol suttogó, hihetetlenül érzelem-gazdag éneke erősebb hipnotikus hatással bír, mint egy kiló fű. De nehogy valaki arra gondoljon, hogy valamilyen „úttörőtábortüzes” hangulatra célzok, ez nagyon távol van ettől.

Mivel elég hosszúra sikerült ez a lemezismertető, túl sok lett benne az önsajnálat, az összes nótát nem veszem górcső alá, de minden szerzemény zseniális, a bennük rejlő érzelmi töltet robbanásveszélyes. Zárásként még megemlítendő a Demon Cleaner , mivel ez az abszolút favoritom erről a lemezről. Ebben a nótában Brant az ász, folyamatosan pakolja a tamokat, játéka távol áll az egysíkúságtól, húzós és fifikás témákkal operál. Persze, a többiek sem maradnak le, mindenki a maximumot adja. Jó kis pszichotróp atmoszféra járja át a nótát. Szerintem ez a Kyuss egyik legjobb szerzeménye.

Bátran mondhatom, ha nem lett volna a Kyuss, jóval szegényebb lenne a zenei élet; rengeteg zenekarra gyakoroltak hatást, és sok vájtfülű ember kedvelte meg őket. Különösen ez a lemez és az utolsó szolgál etalonként, de a második album, a Blues for the Red Sun is klasszikusnak nevezhető. Nagy kár, hogy már nem létezik a banda, de a tagok későbbi munkái is magas színvonalat képviselnek.