Későn érők

Amióta a Rattle Inc.-oldalon kommunikálunk egymással, számtalanszor elhangzott az a kijelentés, hogy egy zenekarnak az első három (vagy öt) albuma volt a csúcs, a későbbi alkotások „mehetnek a levesbe”. Arra voltam kíváncsi, vajon vannak-e ez alól kivételek, mennyien, és konkrétan mely csapatok azok, amelyek pályafutásuk későbbi korszakára értek be.

Egy-egy alkotás, az életmű egyes állomásainak megítélése természetesen szubjektív dolog: ami számomra a csúcs, az nálad nem biztos, hogy az, és fordítva. Éppen ezért eddigi albumszavazásaink végeredményeit vettem alapul (az mégiscsak valamiféle közmegegyezés, vélemény-átlag), és ezek közül is néhány kedvencemet hozom (ellen)példának a fenti kijelentésre, a folytatást pedig – szokás szerint – ismét csak rátok bízom.

Nem szeretnék úgy járni, mint a Holt költők társasága című filmben a főszereplő John Keating (Robin Williams) által szétalázott J. Evens Prichard professzor, aki koordinátarendszerben ábrázolta az irodalmi művek értékét. Holott ugyanilyen grafikont lehetne rajzolni az egyes bandák pályafutásáról is: a lemezeikre adott pontszámokból kirajzolódna az a görbe, amely jól mutatná a sikeres korszakokat és a legjobbnak tartott albumokat. Nem fárasztanálak vele benneteket, inkább jöjjenek a konkrét esetek!

Régebbi és újabb csúcsok

Elsőnek rögtön az egyik legnagyobb klasszikust, a Judas Priest-et említeném, amelynek legnépszerűbb albuma olvasóink szerint a Painkiller. Ez a zenekar tizenharmadik nagylemeze, az egészen korai anyagok – hogy finoman fogalmazzak – nem igazán rúgnak mellette labdába. Nálam emellett a tizedikként napvilágot látott Defenders of the Faith és legújabb anyaguk, a Firepower a csúcs, azaz elmondható, hogy esetükben egy folyamatosan megújuló, és bármikor csúcsteljesítményre képes csapatról van szó.

Nagyjából ugyanez a helyzet a Black Sabbath esetében is. Első öt-hat lemezüket követően erős formahanyatlás következett be náluk, Dio-val tudtak ismét nagyot alkotni, de ugyanilyen kiemelkedőnek gondolom a Tony Martin-nal készített Headless Cross és Tyr albumokkal fémjelzett időszakot is, és fantasztikus visszatérésnek a 2013-as – minden valószínűség szerint utolsó – anyagukat.

A Deep Purple első három nagylemeze igazából még csupán szárnypróbálgatás, albumszavazásunkon a negyedik In Rock vitte el a pálmát, de az 1984-es újjáalakulás mementója, a sorban tizenegyedikként megjelent Perfect Strangers is a zenekar nagy klasszikusává vált.

De a ’80-as, ’90-es években indult csapatok közül is tudok olyanokat említeni, akik nemcsak pályájuk elején álltak elő klasszikusokkal, hanem például a legutóbbi alkalommal is olyan albumot tettek le az asztalra, amelyet akár évek, évtizedek múlva is a zenekar legjobbjai között emlegethetünk. Ilyen a Kreator, amelynek negyedik nagylemezét, az Extreme Aggression-t szavaztátok meg az együttes legjobbjának, de sokakkal együtt nekem tavalyelőtti alkotásuk, a Gods of Violence is nagyon bejön. Hasonló a helyzet az Amorphis esetében is, akiknek harmadik albuma, az Elegy szerezte játékunkban a legtöbb pontot, de Holopainen-ék a 2018-as Queen of Time-mal is nagyot gurítottak, ami nem tudom, hogy klasszikussá válik-e, de nálam az elmúlt évtized legjobbja tőlük.

A Kamelot-nál a diszkográfia negyedik és ötödik darabja, a The Fourth Legacy és a Karma végzett holtversenyben az élen, de legfrissebb anyaguk, a tavalyi The Shadow Theory is nagyon emlékezetes darab. Ugyanez mondható el az Ayreon két évvel ezelőtti lemezéről, a The Source-ról is, miközben az albumszavazáson Arjen Lucassen-ék hatodik albuma, a The Human Equation diadalmaskodott.

Idővel jöttek bele

Létezik egy olyan kategória is, amelynek képviselőiről minden elmondható, csak éppen az nem, hogy első anyagaikkal váltották volna meg a világot. Természetesen vannak olyan ős-rajongók, akik ezekre a lemezekre esküsznek, de nem ők alkotják a többséget. A Whitesnake tucatnyi nagylemezéből például – abszolút megérdemelten – sorrendben a hetedik, az 1987-es, a zenekar nevét viselő album számít a legnépszerűbbnek. Az Aerosmith-nél már a kilencedikként napvilágot látott Permanent Vacation is tele van slágerekkel, mégis az ezt követő Pump a csapat top-albuma.

A Stratovarius is fokozatosan fejlődött, érett be: legnépszerűbb albumuknak olvasóink körében a kilencedikként megjelent Infinite bizonyult. Már az ezt megelőző Destiny is jó anyag, de az ezredfordulón kiadott lemezük a csúcs. A Scorpions-nál ugyanez a helyzet (itt is a kilencedik nagylemez, a Love at First Sting vitte el a pálmát), annyi különbséggel, hogy a korábbi albumok is szinte egytől egyig klasszikusok, az utána következők viszont már messze nem durrantak akkorát.

A pályájuk közepén kiemelkedő teljesítményt nyújtók közé sorolnám még a Pantera-t, akik mindenekelőtt a Vulgar Display of Power-rel írták be magukat a halhatatlanok nagykönyvébe; náluk kis túlzással éppen hogy az első négy album mehet a lecsóba. A Soundgarden hat anyaga közül is a harmadik és a negyedik a csúcs (Badmotorfinger és Superunknown).

Véghajrások

A csúcsteljesítményüket pályafutásuk végére időzítők közül elsőként éppen a nemrégiben megidézett Thin Lizzy jut eszembe, akiknek legutolsó, tizenkettedikként megjelent Thunder and Lightning lemezét tartjuk a legjobbnak. Gary Moore kilenc rockalbuma közül pedig a nyolcadikként megjelent Wild Frontier hódította el a koronát.

A Savatage mindegyik korszakának megvannak a maga rajongói, albumszavazásunkon azonban a csapat utolsó előtti lemezét, a The Wake of Magellan-t neveztük meg e kivételes pályafutás csúcsaként. A Psychotic Waltz sajnálatosan rövid karrierjének ékköve pedig – bár még nem szavaztunk róla, úgyhogy csak szerintem – a negyedikként, vagyis utolsóként megjelent alkotás, a Bleeding.

Végig magas színvonalon

És természetesen olyanok csapatok is vannak, amelyek egyenletes teljesítményt nyújtva, végig jobbnál jobb albumokkal örvendeztették/örvendeztetik meg rajongóikat. Fates Warning-játékunkban a hatodikként megjelent Parallels lett a befutó, de mondaná-e bárki is, hogy például a 2016-os Theories of Flight nem volt ugyanilyen emlékezetes alkotás. Vagy tudunk-e markáns különbséget tenni a különböző Nevermore-albumok között, azzal együtt, hogy a hét nagylemez közül a középső Dead Heart in a Dead World-öt hoztuk ki győztesnek?

A kedvenceitek közül ti is tudnátok hasonló példákat említeni?