Úgy látszik, mostanában kijut nekem a nehezen emészthető muzsikákból, mivel nemrég írtam az új Devin Townsend-albumról, és pár napja befutott az Inter Arma harmadik nagylemeze is. Egyik sem az a fajta zene, ami elsőre hat, viszont mégis nehéz párhuzamot vonni köztük, mivel óriási különbség mutatkozik a két zenekar stílusában. Közös pont a lemezek hosszú időtartamában keresendő, de míg Devin dallam-centrikus eklektikusságával riogat, addig az Inter Arma az extremitással felpumpált műfaji kavalkádot tűzte zászlajára.
Nem panaszként írtam a bevezetőt, mert kedvelem azokat a zenéket, amelyeknek sok idő kell a leülepedéshez, ezek meg pont ilyenek, és semmiképpen sem maradhattak ki, mert mindkét együttes új albumát nagyon vártam már, szóval csak magamat „hibáztathatom”, hogy vállalkoztam a lemezismertetőkre – és ezt megelőzve, a meghallgatásukra. Míg Townsend munkáit régi ismerősként üdvözölhetem, az amerikai Inter Arma egy frissebb banda, amelynek a Paradise Gallows című harmadik nagylemeze (vízválasztó!) „tehet” arról, hogy izgatottan kelljen várakoznom arra, mivel rukkol elő idén a Richmond-i ötös.
Igen, a harmadik korong számomra hatalmas dobás volt, a Paradise Gallows versenyben volt az év albuma küzdelemben 2016-ban, mivel ennyire egyéni és színvonalas extrém metal-t igen ritkán hall az ember manapság. Az a lemez nekem nagy kedvencem lett, a mai napig bármikor szívesen előveszem, így a következő albummal kapcsolatban is hasonló elvárásaim voltak. Lássuk is, sikerült-e átugraniuk a srácoknak a nagyon magasra tett lécet!
Mint már említettem, az Inter Arma muzsikája nem a könnyen fogyasztható műanyagtermékek polcán lelhető fel, mivel rendkívül tömény és sűrűn rétegzett zenét nyújtanak át nekünk a zenészek fogyasztásra. A számok hosszúsága sem rádióbarát mércével mérettetik, mivel két dal is bőven tíz perc feletti, de átlagosan 7-8 minutummal számolhatunk a többi tételnél is. És ha ezt a két tényezőt összeadjuk, már sejthető, hogy nem hétköznapi élményben lesz része annak, aki vállalkozik a szorosabb együttműködésre. Előre szólok, nagyon kemény dió a Sulphur English, még azok is óvatosan közelítsenek hozzá, akik kedvelik a szélsőséges, de egyben technikás zenét.
Akár tetszik, akár nem a zenekar, azt mindenkinek el kell ismernie, hogy rettentő komolyan veszik a fiúk a zenélést, óriási fanatizmussal működtetik az együttest, ráadásul kialakítottak egy csak rájuk jellemző stílust, valamint a hangszeres tudásuk is megkérdőjelezhetetlen. És hogy milyen elemeket szedegettek össze ahhoz, hogy megvalósítsák álmaikat, felsorolni is hosszú lenne. Van ebben a zenében sludge, doom, death, black, noise és még ki tudja, mi minden, amelyekből összegyúrták a muzsikájukat, és Inter Arma-vá érlelték, sőt, rothasztották.
Nem sokat teketóriáznak, egy rövid bevezető (Bumgardner) után egyből keményen odacsapnak, az A Waxen Sea egy gyorsvonat sebességével száguld, amihez Mike Paparo énekes brutális hangjával asszisztál, miközben lubickolhatunk a disszonáns gitártémákban. De nem kell ahhoz szélvészként száguldani és hörögni, hogy radikális legyen ez a zene; az Inter Arma bármit is játszik, az egyszerűen ultra-súlyos. Pont. Jöhet akár doom-bölcsőben ringatott nóta, amiben a dob sámáni monotonitással kalapál (Howling Lands) vagy lágy húrokkal behízelgő, és tiszta énekkel ékeskedő tétel (Stillness), a végeredmény ugyanaz: nyomasztó, csontig hatoló, borzongó hangulat, aminek nincs párja. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy miként tudják ezt tovább és még tovább fokozni.
A The Atavist’s Meridian kacifántos dolgokat tartalmaz, a fiúk arra is ügyeltek, hogy a változatosság meglegyen, de ne csak a tempók és az ének terén, hanem mint ebben a dalban is, izgalmas zenei panelekre építsék fel a vázat. Érdemes figyelni, mert rengeteg finomság, nem-hétköznapi téma fedezhető fel. A Blood on the Lupines a Stillness-hez hasonlóan barátságosabb arcot mutat – de ez csak a látszat –, hogy a végén a főcímdal teljes káoszba taszítsa a gyanútlan hallgatót: fojtogatja, szurkálja, a szemét kinyomja, fülébe forró ólmot önt, majd a legvégén magára hagyja… Ez a dal az esszenciája a lemeznek, mert ebben az egyben minden megvan, ami a többi tételben: gyors és lassú, kíméletlen és még kíméletlenebb téma-halmazok, extrémebbnél extrémebb énekhangok.
Még egy dal hátra van, amit eddig nem említettem: a Citadel. Paparo mélyről jövő bömbölését, T.J. Childers dobos blastbeat-témáit, valamint Steven Russell és Trey Dalton eszelős szólóit és zsigeri riffjeit bármelyik death metal zenekar megirigyelheti. És ha már szóba kerültek a zenészek, felhívnám a figyelmet T.J. Childers-re. Tudom, ő amúgy is központi figura az Inter Arma-ban, részt vesz a dalírásban, gyakran ad interjúkat, stb., és most nem a nagyszerű dobjátékát emelném ki (márpedig óriási, amit művel), hanem két érdekes dolgot említek meg vele kapcsolatban. Az egyik, amit olvastam egy interjúban, hogy a dobokat milyen körülmények között rögzítették. T.J.C.: „A dobfelvételi szoba falai egy folyó medréből származó kőből vannak, és több mint 9 méter magasak. A dobjaim szó szerint úgy szóltak, mint egy ágyú.” Na, ezt nevezem maximalizmusnak! De az egész hangzás tökéletes és természetes. A másik vele kapcsolatos „élmény” egy kicsit korábbi, a Paradise Gallows megjelenése utáni turnéról van. Az egyik dal koncertfelvételét láttam: Childers amellett, hogy tökéletes precizitással dobolt, izomból végigheadbangelte a tíz percet. Gondolom, az egész koncertet is. 🙂
Kellenek az ilyen zenészek, kellenek az ilyen együttesek és kellenek a lemezeik! Mint a Sulphur English is. De mint már szóltam, azért óvatosan, mert maradandó károsodást okozhat!
Leave a Reply