A 2002-es Reroute to Remain-ig (azzal bezárólag) szerettem a svéd csapat muzsikáját, és a négy évvel későbbi Come Clarity megjelenését követően fordítottam hátat nekik egy jó időre. A Rattle újraindulásakor, 2016-ban találkoztunk ismét; a közben eltelt időszakban fogalmam sincs, hogy mit produkáltak, mindenesetre az akkor frissen megjelent Battles meglehetős csalódás volt számomra (itt írtam róla). Úgy éreztem, ezzel végleg elvesztettem őket.
Továbbra is fenntartom, hogy az együttes az elmúlt években újrapozicionálta magát: a lágy, dallamos énekkel, a modern, szintis, elektronikus hangszereléssel egy fiatalabb közönséget célzott meg, egyértelmű lépéseket tett a mainstream felé. Akik szeretik és behatóbban ismerik az alternatív metalt, mint irányzatot (én nem), szerintem kapásból tudnák sorolni azokat a bandákat, amelyekkel e váltásnak köszönhetően az In Flames közeli rokonságba került.
Én pedig úgy vagyok a svéd csapattal, mint egy régi szerelemmel vagy baráttal, akivel ugyan véget ért a kapcsolatunk, de az együtt töltött évekre való tekintettel továbbra is érdeklődéssel és némi elfogultsággal figyelem aktuális tevékenységét. Talán ennek és egy pozitív kritikának köszönhetően adtam esélyt az idei albumnak is (holott a Battles-t követően megfogadtam, hogy soha többet), és nem bántam meg, mert az I, The Mask egy kifejezetten változatos, élvezetes anyag, amivel Gelotte-ék részben visszatértek ahhoz a megszólaláshoz, azokhoz a zenei elemekhez, amelyekért korábban szerettem őket.
Bevallom, jó ideig ezzel a lemezzel is úgy voltam, hogy meghallgattam, oké, valamivel jobban tetszett, mint elődje, ami némi örömre adott okot, de ennyi. Csak most, hogy egyre közelebb kerül hozzám, jutottam arra az elhatározásra, hogy veletek is megosztom az anyaggal kapcsolatos pozitív (és negatív) benyomásaimat. Hátha közöttetek is akad valaki, régi rajongó, aki eddig nagy ívben elkerülte az I, the Mask-ot, amelyet meghallgatva akár még kellemes meglepetésben is lehet része.
Természetesen senki ne várjon egy újabb Whoracle-t vagy Colony-t – azok az idők már messze járnak. Az idei anyagot én maximum az előzővel vetem össze, hiszen ez gyakorlatilag már egy másik zenekar, mint volt az előző évtizedekben. Az általam klasszikusnak gondolt, 1998-2010 közötti felállásból (Anders Fridén–Jesper Strömblad–Björn Gelotte–Peter Iwers–Daniel Svensson) mára csupán az énekes és a dobosból gitárossá avanzsált Gelotte maradt meg hírmondónak, és alkotja a csapat két fő pillérét. Mint emlékezhetünk, Strömblad 2010-ben, Svensson 2015 végén, Iwers pedig egy évvel később távozott az együttes kötelékéből. A felállást a „nagy öregek” mellett jelenleg Niclas Engelin ritmusgitáros, Bryce Paul Newman bőgős és Tanner Wayne dobos alkotja, akiket sessionmuzsikusként a szintén ütős Joe Rickard, a programozó Örjan Örnkloo és a zenei producer, Howard Benson segített ki, utóbbi billentyűs hangszereken.
Egyébként mi sem jelzi jobban a már említett irányváltás, az amerikai piac meghódítása tervének komolyságát, mint hogy – akárcsak a Battles-t, – a március 1-jén napvilágot látott, bő 50 perces lemez dalait sem tágabb Európában, hanem a kaliforniai West Valley stúdióban rögzítették.
Mondhatnám, hogy az I, The Mask a végletek albuma, ám sajnos a már-már túlzott lágyságból jóval többet kapunk, mint a régi időket idéző keménységből. Az viszont egyértelmű, hogy az anyag elejére inkább a szigor a jellemző, míg az utolsó nótákban Gelotte-ék jóval líraibb húrokat pengetnek.
Elektronikával nyit, ám aztán ígéretesen, headbangelésre késztetően indul be az elsőként felhangzó Voices, az utána következő címadó nóta pedig még ennél is durvábban hasít – egészen az első dallamos énektémáig. Egyébként ez szinte végig jellemző a dalokra, acsargó és melodikus ének váltakozik bennük; ilyenkor mindig az jut eszembe, vétek egy ilyen hangot kiaknázatlanul hagyni, mint amilyen Fridén-é, csak a hörgést erőltetnie, amikor ilyen vokális teljesítményre is képes. Persze, régebben a „rekedtség” illett az In Flames zenéjéhez, itt viszont időnként túlságosan is átesik a ló másik oldalára.
Az már az elején világossá válik, hogy a svéd-amerikai kvintett muzsikája szinte kizárólag az énekről és a gitárokról szól; a dobot elég kásásnak, a basszust pedig szinte egyáltalán nem hallom.
A lemez egyik slágerének szánt (This Is Our) House gyerekkórusa is egyértelművé teszi, hogy kik alkotják ma az In Flames célcsoportját: nem a velük öregedett, egykori rajongók, hanem a tizenévesek.
Ami a legjobban tetszik a lemezen, az Björn Gelotte gitárjátéka, riffelése, dallamvezetése; számomra ezek az anyag legemlékezetesebb pillanatai, emelik az egyes dalok ázsióját, míg a puháskodással Fridén-ék – nálam – értékes fél pontot veszítenek. Ráadásul nem arról van szó, hogy az egyik dal zúzósabb, a másik pedig finomabb: a legtöbb nóta a régi In Flames kedvelői számára ígéretesen indul, majd menet közben vált, és ernyed el.
A Deep Inside például a lemez egyik legjobb dala: keleties motívummal vezet fel egy jó kis bólogatós riffet, még a dallamos refrén is elmenne, ám a szám utolsó negyedébe már-már túl sok érzelem szorul – pláne, hogy az utána következő All the Pain is jórészt léleksimogatásról szól, és az albumot záró Stay with Me – ami egyébként egy szép és emlékezetes gitárdallamra épül – is visszafogott, elégikus szerzemény. A bónuszként az anyaghoz tapasztott Not Alone valamennyire megmenti a helyzetet: bár ez is dallamos, ám legalább valamennyire tempós nóta.
Úgy sejtem, az In Flames az általa választott új irányzaton belül is uralja a terepet; Gelotte-ék hallhatóan nem felejtettek el ütős nótákat írni. A friss kihívás pedig további inspirációt, magas színvonalat, az elszürkülés elkerülését eredményezheti. Lehet, hogy sablonos, unalmas a hörgős verze–dallamos refrén struktúra, hogy Fridén és csapata „szégyent hoz” korábbi önmagára, én örülök, hogy újra jó dalokat hallok tőlük.
Leave a Reply