Get Thrashed: The Story of Thrash Metal / Lost in Vegas

A Rattle Inc. oldalán mostanában többször is felbukkant metal témájú film ajánlója, például a Heavy túra vagy a Lords of Chaos kapcsán, aminek nagyon örültem, hiszen a film nem feltétlenül az a műfaj, amelyben felül lenne reprezentálva a metal. Aztán a magyarországi időjárás-jelentést böngészve szembesültem azzal, hogy ez a hét is tökéletes lesz az otthoni filmnézésre, és van is a tarsolyomban egy pár dolog, amivel eltölthetjük az esős napokat. A naposabb országokban élők pedig laza, esti szórakozásként nézzék meg ezeket az alkotásokat.

Az első ajánlatom, a Get Thrashed: The Story of Thrash Metal, amely azzal a merész tervvel jött létre, hogy mindössze 100 percben bemutassa a thrash metal felemelkedését és (ideiglenes) bukását. Nyilvánvalóan nagyon nehéz ennyi időbe belesűríteni egy teljes műfaj csaknem 40 éves (huh, ez de durván hangzik!) történetét, de véleményem szerint az alkotók így is remek munkát végeztek ezzel a különleges dokumentumfilmmel.

A mozi főleg az amerikai színtérre koncentrál, és végigkövethetjük azt, ahogyan a Metallica, a Megadeth, az Exodus, a Slayer vagy az Anthrax a grillpartik garázszenekaraiból hirtelen elképesztően népszerű, tömegeket megmozgató bandákká fejlődtek, zenetörténeti szempontból szinte pillanatok alatt, de a film szerencsére az európai színtérről vagy a Sepulturáról sem feledkezik el teljesen, miközben olyan legendák is megszólalnak, mint a Zazula házaspár a Megaforce Records-tól, akik nélkül talán sosem jutott volna el a thrash az őt megillető helyre a zene világában.

A film a ’80-as évektől indul, és leginkább a Los Angeles-i, Bay Area-i és New York-i eseményeket követi nyomon, hiszen ezek mind-mind meghatározó jelentőségűek voltak a thrash elterjedésében és fejlődésében az egész világon. Gondolom, a legtöbben ismeritek a sztorit, de így sem mennék bele a részletekbe, mert szerintem a legmegveszekedettebb rajongóknak is tud újat mutatni a film, ám igazán nem is ezért érdemes megnézni az alkotást. Azoknak, például nekem, akik már éltek ebben a korszakban, elképesztő nosztalgiautazást jelent a Get Thrashed.

A film alatt többször is beleborzongtam bizonyos jelenetekbe, mert egy pillanatra újra tizenéves, szakadt, elvakult rajongó voltam, akinek majdhogynem mindene volt a zene. Míg azoknak, akik túl fiatalok ahhoz, hogy emlékezzenek erre a korszakra, talán betekintést nyújthat ez a kordokumentum abba, hogy milyen is volt thrashernek lenni egy olyan időszakban, amikor az internet helyett még kazetták és fanzine-ek segítették a rajongókat a legújabb és legjobb zenék megismerésében.

Természetesen jó lett volna, ha még legalább 100 percig tart a film, vagy akár egy többrészes sorozatot is el tudnék belőle képzelni (akár nem csak dokumentumfilmként is), plusz esetleg többet is foglalkozhatott volna az európai színtérrel, de összességében így is csak ajánlani tudom a Get Thrashed-et, szóval irány a YouTube! 4/5 pont jár az alkotóknak.

És most jöjjön a második film, ami valójában inkább egy sorozat, vagy még inkább egy webes műsorfolyam: ez a Lost in Vegas, ami egy baromi egyszerű ötleten alapul, ám mégis zseniális és véleményem szerint korszakalkotó.

Lényegében egy YouTube csatornáról van szó, amelyen nagyjából 15-20 perces epizódokban egy páros, George és Ryan egy-egy metal számot hallgat meg a Twitter-csatornájukon beérkező szavazatok alapján, majd menet közben véleményt mondanak róla. Ebben semmi új vagy zseniális nincs, fanyaloghat az egyszeri metalrajongó, több száz ilyen YouTube-csatorna létezik, amelyeken mindenféle megmondóemberek kritizálnak különböző alkotásokat. Hogy mégis miért tartom annyira izgalmasnak és korszakalkotónak ezt a sorozatot, az főként a két „műsorvezető” személyének köszönhető, a dolog pedig működik, hiszen a Metallica One-járól szóló adásukat például eddig másfél millióan látták.

A két Las Vegas-i (innen ered a cím) fekete srác csatornájában az a különleges, hogy mindketten hip-hop háttérrel rendelkeznek, lényegében semmi közük a metalhoz, vagyis teljesen szűz füllel mondanak elfogulatlan véleményt olyan együttesek klasszikus számairól, mint a Metallica, a Gojira vagy a Sepultura, amelyek többségét életükben először hallják, és ennek megfelelően brutálisan őszinték velük kapcsolatban. Őket nem köti az a fajta bajtársiasság, ami, mondjuk, meglenne egy alapvetően metal-rajongóban egy-egy rosszabbul sikerült album kapcsán. Erre, azt hiszem, az én esetemben kiváló példa lehetne a Stormwitch legutóbbi nagylemeze, amiről meglehetősen pozitív képet festettem a Rattle hasábjain, de utólag belegondolva inkább a nosztalgia írathatta velem a hízelgő sorokat, mint a valódi minőség.

Szóval jönnek sorban a metal-klasszikusok, és a páros kíméletlen őszinteséggel, de mindenféle rosszindulat nélkül, egy csipetnyi humorral fűszerezve véleményezi őket. Azt hiszem, a sorozat zsenialitására a legjobb példa az a két videó, amelyben Sepultura-számokat elemeznek. Először a Roots, Bloody Roots-ot veszik górcső alá a srácok, és összességében nincsenek valami nagy véleménnyel róla. A hörgés-üvöltés-féktelen sebesség hármasa nem feltétlenül a kedvencük, és bár a Twitter-jeik kommentjeiből azt szűrhették le, hogy a Sepultura alapbanda a thrash műfajban, ezt a szám alapján nem teljesen értik.

Aztán egy későbbi időpontban, főleg rajongói nyomásra és a felháborodott, sértődött rajongói kommentek miatt úgy döntenek, hogy még egy számot műsorra tűznek, ami a twitteres szavazatok alapján a Dead Embryonic Cells lesz. És megtörténik a csoda: a két srác egyszer csak megérti, hogy mitől olyan fontos ez a banda. Nyilván a vadabb részek még mindig nem nekik valók, de a tempóváltások és az eszméletlenül zseniális megoldások egyszerűen lenyűgözik őket. Érdemes figyelni az arcukat, ahogy egyszer csak rádöbbennek, hogy most valami nagy és fontos dolgot hallgatnak, és azt hiszem, ez a műsor lényege. Teljesen mindegy, hogy az ember alapvetően milyen zenét szeret, ami jó az jó, a minőség és a zsenialitás utat tör magának, és ezzel a műsorvezetők is tisztában vannak.

Azt már csak halkan jegyezném meg, hogy a Roots, Bloody Roots-ot én sem tartom valami sokra, valamiféle bulin-részegen-ugrálós hakniként tekintek rá abból a szomorú korszakból, amikor a Sepultura lassan elindult afelé, hogy pár év leforgása alatt a saját tribute zenekarává váljon, viszont a Dead Embryonic Cells-t a valaha készült öt legjobb szám közé sorolom, szóval pacsi, srácok! 🙂

A két műsorvezetőnek nincs metal-háttere, sem más kötődése a műfajhoz, de képesek fejet hajtani a tehetség és a minőség előtt. Kalapot emelnek a Gojira technikássága, a Sepultura masszív ritmusai vagy a Metallica kompaktsága előtt, de közben kritizálni is mernek, ami azért is érdekes, mert teljesen más szemszögből látják ezeket a számokat, mint az egyszeri metalrajongó, ami valami frisset, különlegeset és érdekeset eredményez. Emellett pedig valamiféle hittérítői küldetés is a két srác munkássága, hiszen a nézők között nem csak metalrajongók vannak, hanem hip-hopot vagy más műfajokat kedvelők is, akik a videók segítségével egy kicsit közelebb kerülhetnek valami olyasmihez, amitől korábban talán egy picit idegenkedhettek, vagy amit akár le is nézhettek.

És ha még ez alapján sem kedveltem volna meg a srácokat, akkor a következő mondatuk végképp levett volna a lábamról: „Ha a metalra gondolok, akkor nekem automatikusan a thrash ugrik be.” Persze ennél sokkal szélesebb a látásmódjuk, hiszen olyan bandákat is bemutatnak, mint az Alice In Chains, a NIN, az Opeth, a Black Sabbath, a Van Halen, a Dream Theater vagy a Pearl Jam. A sorozat – nem meglepő módon – a YouTube-on lelhető fel, „sajnos” erős angoltudás ajánlott hozzá, de minden perce élmény, ezt garantálom.