Az egyediség áldás, de egyben hátrány is. Általa válhat valaki kiemelkedővé, akár stílusalapítóvá, viszont a zene besorolhatatlansága meg is nehezíti az „eladhatóságát”. Sem a kiadó, sem a lemezboltos nem tudja azt mondani rá, hogy „olyan, mint a…”, és egy másik, már ismert csapatot említeni.
A texasi Houston városából származó Galactic Cowboys kategorizálása sem könnyű feladat. Van, ahol simán heavy metal együttesként említik őket, máshol olyan progresszív metal bandaként, amelyik a The Beatles dallamosságát és a thrash keménységét elegyíti zenéjében. De voltak ők már „keresztény” zenekar is, és bár a tagok valóban hívő emberek, dalaiknak nem központi témája az üdvösség és az egyéb vallásos tanok.
Én egy vadabb King’s X-ként tekintek rájuk, ami a két csapat hangzása és dalaik melódia-központúsága okán többé-kevésbé jogos párhuzam, ráadásul több kapcsolódási pont is van a két formáció között. Bár eredetileg a Missouri állambeli Springfield-ből indultak, Doug Pinnick-ék is hamarosan az amerikai űrközpontban találták magukat. Dobosuk, Jerry Gaskill játszott az Űrcowboyok 2000-es albumán, a Let It Go-n; utóbbi csapat gitárosa, Wally Farkas pedig a King’s X húrnyűvőjével, Ty Tabor-ral bútorozott össze, és adtak ki közösen, Xenuphobe név alatt két albumot; illetve ezzel nagyjából egy időben, pengetett Doug Pinnick 2007-es szólóalbumán, a Strum Sum Up-on és a frontember turnézenekarában, a Texas Poundation-ben is.
Annak idején talán egy pozitív Metal Hammer-kritika hatására döntöttem úgy, hogy teszek velük egy próbát, az ötletes zenekarnév, a hülye albumcím és a különleges borítógrafika (amely a basszusgitáros Monty Colvin művész sokoldalúságát bizonyítja) pedig csak megerősített ebben a szándékomban. 1997-98 táján járhattunk, hiszen műsoros kazettán szereztem be az anyagot, és nem emlékszem, hogy választhattam volna a Galaktikusok másik alkotását is, úgyhogy megismerkedésünk idején valószínűleg éppen ez lehetett az aktuális kiadványuk.
Tetszett a lemez (akkoriban sok ilyen zenét hallgattam), érdekes módon azonban nem annyira, hogy fontosnak tartsam az együttes többi anyagát is beszerezni, hogy ebből a tényleg egyedi muzsikából kapjak még egy – sejthetően ugyanilyen – adagot. Ez egészen a közelmúltig így is volt, a GC bő két évtizeden át egylemezes csapataim táborát gyarapította.
Az album legfontosabb előzményeiről röviden annyit, hogy a basszusgitáros Monty Colvin és a dobos Alan Doss korábban a The Awful Truth nevű bandában játszottak együtt. Amikor az a zenekar 1989-ben megszűnt, jöttek össze az (akkor még) énekes Ben Huggins-szal és a gitáros Dane Sonnier-vel. Egy évvel később igazolta le őket a DGC, és dobta piacra 1991-ben bemutatkozó albumukat. Üröm az örömben, hogy a kiadó egy másik friss szerzeménye, a Nirvana is akkor jelentette meg emblematikus anyagát, a Nevermind-ot, amelynek hisztérikus sikere elhomályosította a Galactic Cowboys debütálásának tényét (fényét).
Második korongjuk kiadását követően Colvin-ék rövid időre feloszlottak, vagy mondjuk inkább úgy, rendezték soraikat: Sonnier-t Wally Farkas váltotta, új kiadójuk pedig nem kisebb név, mint a Metal Blade lett. Harmadik nagylemezük, az 1996-os Machine Fish és az ugyanebben az esztendőben megjelent Feel the Rage EP is ebben a felállásban készült, majd jött A Ló, Amelyet Bud Vett, amin a banda hangzásában is komoly váltás történt: az addigi, hol akusztikus, hol metalos megszólalás a grounge- és egyes alternatív csapatokra jellemző, mélyre hangolt sound-nak adta át a helyét. Én ez utóbbival ismertem meg őket, és belehallgatva korábbi anyagaikba, ez jobban tetszik.
A csapat a lemez címének az Oregon című nóta egyik sorát választotta. A dal valós történetet mesél el, amikor is a basszusgitáros Monty – még gyerekként – szüleivel egy Oregon hegyeiben élő szektához csatlakozott. A kommuna vezére nagyon dühös lett, amikor Bud, az apa vett egy lovat a fiának; azt mondta, az állat az egész „családot” illeti meg.
Azzal együtt, hogy az anyagnak van egy nagyon egységes hangzása és hangulata, a dalok keménysége és tempója, valamint az általuk kelteni szándékozott érzelmek is széles skálán mozognak. A lemezt nyitó Tilt-a-Whirl még egy kicsit sprődebb nóta, az azt követő Evil Twin-ben viszont már felcsendül a The Beatles-esen, Saigon Kick-esen (Jason Bieler-esen) dallamos ének. Ezt a vokálokban gazdag, melodikus vonalat viszi tovább többek között a Trip on Love, a You’ve Changed és a Ribbon is; utóbbi különösen hajaz a már említett King’s X-re, a szintiszőnyeg pedig a Uriah Heep Circle of Hands című szerzeményét idézi fel (bennem).
Sebesség tekintetében az egyik végletet az olyan lírai – bizonyos ponton bekeményedő, begyorsuló – számok képviselik, mint az Oregon, a Mona Lisa vagy az anyagot záró My Life. Mondanám, hogy ezek az 57 perces korong csúcspontjai, de a Galactic Cowboys negyedik nagylemezén – néhány kivételtől eltekintve – szinte csak csúcspontok vannak.
A másik szélsőséget a vadócabb, gyorsabb dalok – a The Buzz, a Breakthrough, a Media Slant és az I Can’t Wait – alkotják. Úgyhogy elég színes a kínálat, egyvalamit azonban egész biztosan nem lehet ráfogni a négytagú csapatra: azt, hogy a grunge farvizén akartak volna érvényesülni. A texasi „tehénpásztorok” zenéje élet-igenlő, hol emelkedett, hol pedig kifejezetten vidám muzsika.
Ez a vidámság – legalábbis a tagok részéről – azonban nem tartott sokáig. A következő esztendőben adták ki At the End of the Day című konceptalbumukat, amelyet sokan máig a banda legjobbjának tartanak. Azonban a korong megjelenése előtt két héttel a dobos Alan Doss távozott a csapatból. A lemezt népszerűsítő turnén Erick Tatuaka, a következő albumon (Let It Go – 2000) pedig, mint azt már tudjuk, Jerry Gaskill ütötte a bőröket.
A zenekar még ugyanebben az évben feloszlott. A rá következő szűk másfél évtizedben a klasszikus tagság kétszer állt össze, ám akkor is rövid időre: 2009-ben mindössze három koncertet adtak (Houston-ban, Dallas-ban és Austin-ban), 2013 szeptemberében viszont már csupán egyetlen fellépést engedélyeztek maguknak a houstoni Acadia Bar and Grill színpadán.
2016 júliusa óta azonban ismét aktív a csapat. Ez alkalommal a kezdeti felállásban (Colvin, Huggins, Doss, Sonnier) aktivizálták magukat, új dalokat írtak, amelyek a Mascot Label Group gondozásában, sorrendben hetedik nagylemezükön, a 2017-es Long Way Back to the Moon-on láttak napvilágot.
Ezt az anyagot leszámítva, a Galactic Cowboys története gyakorlatilag egy az egyben lefedte a múlt század utolsó évtizedét. Különleges muzsikájuk kiválóan reprezentálja a ’90-es évek rock/metal zenei közegét, amikor minden átalakulóban volt, merész kísérleteknek lehettünk szem- és fültanúi, új irányzatok születtek, amelyek egy időre talán háttérbe szorították a régieket, ám hosszú távon szeretett műfajunk gazdagodását, megerősödését eredményezték.
Leave a Reply