Coventry, Anglia kilencedik legnagyobb városa London és Birmingham között fekszik. Híres történelmi személyisége a 11. században élt Lady Godiva. Itt készült az első angol kerékpár, majd pedig az első angol autó. Coventry-t a második világháború idején pusztító légitámadás érte a német légierő, a Luftwaffe részéről, amelynek során a város jelentős része, így híres katedrálisa is elpusztult. Népszerű futballcsapata a Coventry City FC, amely a Premier League egyik alapítója volt.
Mindezek alapján joggal gondolhatnánk, hogy egy Coventry nevet viselő heavy metal csapat nagy valószínűséggel a szigetországból származik, de nem: cikkem főszereplői mexikóiak (Dávid Laci, egy újabb banda a maják és aztékok földjéről!), zenekarukat 2017 utolsó napjaiban alapították, és ez a bemutatkozó anyaguk. Az együttes Ciudad Juárez városából indult „világhódító” útjára, tagjai Luis Satyr énekes, Miguel Briseño gitáros, Fernando Escobedo basszusgitáros, Oskar Alvarez dobos és Diego Briseño billentyűs. Saját meghatározásuk szerint heavy/thrash-t játszanak, én azonban a power metal címkét is simán odaragasztanám 49 és fél perc játékidejű, kilenc nótát tartalmazó hanghordozójukra.
Fő hatásaikként az Iron Maiden-t, a Pantera-t, a Judas Priest-et, a Black Sabbath-ot, az Avenged Sevenfold-ot és a Metallica-t említik, én ezek közül Steve Harris-ékat emelném ki, akiknek szellemisége különösen az album utolsó harmadára nyomta rá a bélyegét. Satyr sokszínűen énekel: a You Die If You Try-ban például egy öblösebb, már-már hörgős és egy ércesebb tónust is hallunk tőle, a The Wiccan-ban viszont orgánuma egy az egyben a fiatal Bruce Dickinson-t idézi.
És éppen innen, vagyis a hetedik számtól kezd egy kicsit Maiden-es lenni az anyag. Nézőpont kérdése, hogy ez gáz vagy erény – nekem tetszik. Szerencsére a The Wiccan-ban mindez csupán a refrént érinti, utána például hörgés következik. Az ez után jövő címadó nótában viszont még rátesznek egy lapáttal: „My son, you’ll be the greatest!”, mondja az elején Satyr, ami ugye elég erős utalás Harris-ék Alexander the Great című dalára, ráadásul ezt egy Maiden-féle galopp követi, a vége felé pedig egy óóó-zós kórust is kapunk. Mégsem mondanám koppintásnak, a hangzás, a hangszerelés is más, modernebb, és a frontember sem ragad le a már említett hangszínnél.
A lemezt egy középkori hangulatú intró nyitja (The Descending), a muzsikusok ezt követően fokozatosan melegednek be: a Mary Queen például lendületes nóta, de még nem olyan nagyívűek benne a dallamok, mint a később elhangzó szerzeményekben. A Forget N Forgive lírai nótának indul, s csupán az ötödik percben vált magasabb sebességfokozatba; a vége felé viszont kifejezetten tetszik a szintibetét.
Ugyanilyen óvatosan nyit a Something Is Behind is, ami így már egy kicsit sok a jóból, szerencsére hamar középtempóra váltanak, sőt az első klassz refrén is megérkezik. A Burning Angel-lel tovább emelik a tétet: ez már egy vérbeli, dallamos power nóta, amelyben döngöl a ritmusszekció, nyerít a gitár, hörög a verze, melodikus a refrén, és egy jó kis trillázós szólót is hallunk benne. Egyértelműen ez a kedvenc dalom a lemezről.
Ezt követően egy kicsit kezdenek elszállni a dalhosszokkal: a már említett The Wiccan például csaknem tíz percen át szól, ugyanakkor nem erőltetetten, hanem organikusan összetett, már-már epikus szerzemény. Alvarezék megmutatják, hogy ilyet is tudnak. Az albumot záró Cordis Die is hasonló szellemben fogant: a „templomi” orgonát gitár váltja, az ének itt megint hörgős, a dalvégi levezetés pedig az intró ismétlésével foglalja keretbe az alkotást.
Mondhatnám, hogy az ötödik számtól válik igazán élvezetessé az anyag, de összességében is kellemes meglepetés, profi, érett alkotás a mexikói ötös bemutatkozása. Kívánom, hogy ne megérkezzenek, hanem elinduljanak ezzel az anyaggal!
Ui.: Nem csodálkoznék, ha kiderülne, az Iron Maiden-nek van valami köze Coventry városához…
Leave a Reply