Rotting Christ: The Heretics (2019)

Nálam a Rotting Christ-mánia a Sanctus Diavolos-szal kezdődött, korábbi munkáikat csak felületesen ismertem. Először a Sanctus-on győztek meg arról, hogy érdemes lesz rájuk jobban odafigyelni. Követve a dolgaikat, lemezről lemezre haladva bebizonyosodott, hogy a Rotting Christ tud újat mondani – legalábbis zeneileg – a black metálból kinőtt és az okkult hagyományaihoz rögeszmésen ragaszkodó extrém zenéről. Velük kapcsolatban már futottam itt egy kört: a Rituals ütött rajtam akkorát, hogy tollat ragadjak, és dicsérő hangnemben írjak róla (itt). Ez most egy másik írás lesz, egy újabb jobbegyenes okán, de most más hangnemben, mert úgy döntöttem, hogy engedek a csábításnak, és sok szeretettel, de féltő figyelmeztetésként visszaütök.

Kapásból felsorolhatnánk jó pár zenekart, amelyek olyan kemény betonból öntötték ki saját zenei képmásukat, hogy annak merevsége és kimunkáltsága lassan kiöli belőlük a kreativitást. Nem akarok senkire ujjal mutogatni, mert nem illik, és talán még rosszindulatnak is számít jó nevű zenekarokat halványabb korszakaik okán fölöslegesen ostorozni. Ráadásul még az sem biztos, hogy az ilyen ihletmentes időszakokban kizárólag rossz lemezek születhetnek. Ne zárjunk ki semmit. A profizmust semmiképp. A lemezek során összerakott és finomra hangolt gépezetek ihlet hiányában is kielégítő kapacitással, számottevő selejt gyártása nélkül üzemelhetnek, akár évekig, elméletileg bármeddig. Még csak nem is az ebből fakadó általános hitelvesztést érzem a fő veszélyforrásnak, hanem azt, hogy a ritka, de igazi meglepetések is rendre elmaradnak. A „tisztes munkával legyártott” és a „mellbevágó erejű” között azért van különbség.

Itt van például a The Heretics. Magas szinten összerakott, de rutinból levezényelt album benyomását kelti. Nem is érdemes minden számát külön-külön kivesézni, mert mind száz százalékig Rotting Christ. Se több, se kevesebb annál, mint ami eddig volt. Gyanúsan ismerős témák rendeződnek a szokásos, pátosszal átitatott szent alakzatokba, de a szűrőmön nem akadt fenn egyik tétel sem. Az összetevők az évek során kialakultak, arányaik pontosan be lettek lőve, és bizonyos keretek között ezekkel az arányokkal játszadoznak Tolis-ék. A variációk száma azonban hiába nagyon sok, mégsem végtelen, így ugyanazokból az elemekből akárhányadik leosztás után végül már egymásra nagyon hasonlító alakzatok jönnek csak ki.

Ezeken az alakzatokon ömlik aztán szét a Rotting Christ-tól megszokott, de szerintem most erősen túladagolt drámaiság. Ennek ellenére rámondhatjuk azt is, hogy jó ez a lemez, mert jónak éppen jó, csak a vitalitást hiányolom belőle, az életet, az olyan számokat, amilyenekkel Tolis-ék eddig telepakolták lemezeiket. Tekerjetek vissza, mondjuk, az Athanati Este-hez a Sanctus-on, vagy a Tyrannical-hoz, ugyanott. A Kata Ton Daimon Eaftou elején az In Yumen/Xilboa is jó találat, de utána is, végig, jó találat minden szám. A Rotting Christ legjobbjainál járunk. További komplett lemezeket is ide tudnék emelni. Legyen ezek egyike, mondjuk, a már említett Rituals (amit én már most klasszikusnak tartok, de lehet, az idő majd rám cáfol). Ezeken a szerintem legjobban sikerült albumaikon a tőlük már egyébként jól ismert zenei panelek valami nehezen definiálható hozzáadott érték mentén különös mágiájú egyediséggé állnak össze, és maradnak emlékezetesek. Egyel ezelőtti lemezükön is csúcsra járatták ezt a koncepciót, ami nagyon jól sült el, de nem először. Ezek után a fő kérdés már csak az, hogy létezik-e még valami a Rituals-on túl.

A Rotting Christ hosszú évek kitartó munkájával kimaxolta önmagát. A Tolis tesók által kreált „karakter” összes fegyvere spécire lett húzva, ura minden elérhető skilljének, és határozott léptekkel, karcolás nélkül visz végig minden pályát. Saját kategóriájában mára már legyőzhetetlen kolosszussá vált, és még a vele egy szinten lévőknek is be kell érniük egy döntetlennel, ha a görög csapatot kapják ellenfélnek. A kezdetek óta bevált harcmodorán nem sokat változtatott a zenekar, amiből egyenesen következik az is, hogy kiszámítható lett minden mozdulata, minden csapása. Talán emiatt a „biztosan tudom, mi fog következni” érzés miatt vagyok most úgy, hogy a régebbi RC-khez nyúlok vissza, mert hiába lettek azok is ugyanazokból a panelekből felépítve, mint ez az album, valami plusz mégis átjárja őket, tartja bennük a frissesség érzetét. Ezt hiányolom most, ezt a tartósítószert. A plusz meggyőzőerőt. A zenekar eddigi bőkezűségéhez mérten egy kicsit megrövidítve érzem magam. Hiányérzet marad bennem minden végighallgatás után.

Többször is átfolyt rajtam az egész, mégsem tudnék markáns dalokat vagy telitalálat riffeket felidézni. Talán épp azért, mert mind korrektül jó, vagy legalábbis mind annak tűnik. Sajnos, a Rotting Christ eddigi mércéjéhez mérten a dalok karaktere is ugyanennyire profin egysíkú. Sem kiugróan érdekes, sem eseménytelen percek nincsenek a lemezen. Csakis Rotting Christ van. Se több, se kevesebb. Eltévelyedésnek vagy megújulási szándéknak semmi jele. True fan-ek számára ez akár jó hír is lehetne, én mégis hiányosságnak könyvelem el. A The Heretics-en a Rotting Christ – némiképp érthető módon – nem nagyon lázadozik az ellen a szentírás ellen, amit még sok évvel ezelőtt épp ő maga vésett kőbe. Az eretnek saját dogmáinak foglyává vált.

De egyébként nyugodjon le mindenki, a fogoly jól van, egyelőre nincs vele komoly baj. Még saját híresztelésem ellenére is egész jó lemez a The Heretics. Egy soha el nem hangzott mondást idézve: kritizálni jöttem, nem temetni. Mindössze arról van szó, hogy féltem a Rotting Christ jövőjét az ellaposodástól. Félek, hogy elmaradnak majd a katartikus élmények, kimaradoznak azok az emlékezetes dalok, amelyek beköltözhetnének a hátsó agyba, és minden ébredéskor ott visszhangozhatnának gondolataink peremvidékén. Azt szeretném, ha a következő Rotting Christ albumról majd többet is el lehetne mondani annál, mint hogy tisztességes, profi munka. Keep the Horns Rising!

About Bársony Péter 95 Articles
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

1 Trackback / Pingback

  1. A fekete fém fekete éve – Rattle Inc.

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*