Palace in Thunderland: The King of the Empty Aeon (2019)

Gondolom, mindenkinek vannak olyan kedvencei, akiken számos másik rajongóval osztozik, és olyanok is, akik „csak az övéi”, akiket rajta kívül nem sokan ismernek. Nekem ilyen külön-bejáratú favoritom a Springfield-i (Massachusetts, Egyesült Államok) Palace in Thunderland, a láthatatlan zenekar. Ők magukat tartják annak, és valóban, úgy tűnik, mintha a kutya nem lenne kíváncsi rájuk. Ha beírom a nevüket az internetes keresőbe, közvetlenül a csapat Facebook-oldala után az én róluk írt cikkemet találom (itt olvasható), és csak utánunk következik az Encyclopaedia Metallum és a különböző zenemegosztó felületek. Más magyar nyelvű anyag nincs is, és angol sem sok.

Pedig a PIT remek muzsikát játszik, magamban a Baroness-, Kylesa-, Black Tusk-vonalon helyezem el őket (nem megfeledkezve a zenekarvezető Andy Beresky másik bandájáról, a Black Pyramid-ról sem), talán azért, mert anno velük is a stonerobixxx.com oldalon találkoztam, plusz ugyanúgy tágítani kívánják a rock/metal határait, mint a fent említett együttesek. A párhuzam itt nagyjából véget is ér, hiszen míg John Dyer Baizley és köre Georgia államban tevékenykedik, Beresky-ék 1500 kilométerrel északabbra merülnek nyakig a pszichedelia kéjesen fortyogó mocsarába.

Zenéjüket ők maguk poszt-stoner metalgaze-ként határozzák meg, amivel nem is kívánnék vitába szállni, hiszen tényleg nehéz definiálni azt, amit hallunk. Legfrissebb lemezükön például a hosszabb lélegzetű, jammelős jellegű, improvizációkból született szerzeményeket rövidebb, merengő, filozofikus témájú (What Is Human?, What Is Sanity?, What Is Reality?), instrumentális darabok kötik össze. A bő 47 percben elhangzó kilenc szerzemény ezzel együtt sem tűnik soknak, nehezen befogadhatónak.

Az anyag vázát a jól eltalált gitárhangzások képezik, amelyek a zúzósabb és a csilingelő tartomány között mozognak. Már a hangszeres megszólalás is egyéni, és ezt még megfejeli Beresky karakteres orgánuma. Csavarodnak, hullámoznak, ismétlődnek, variálódnak a témák, profi, abszolút magabiztos (mondhatnám, de elfogultságnak tűnne, hogy zseniális) a produkció. De hát az eddig megjelent anyagok is azok voltak. Két jelentős különbséget azonban mégis találunk a csapat korábbi alkotásai és a mostani lemez között.

Az egyik a The King of the Empty Aeon relatív slágeressége; mintha Andy-éknek elegük lenne a láthatatlanságból (hallhatatlanságból), és ezúttal szélesebb közönségréteget szeretnének megcélozni dalaikkal. Ez már az albumot nyitó címadó nóta refrénjét hallva is világossá válik, harmadikként pedig – a lendületes, fülbemászó dallamokat, magával ragadó tempót felvonultató Vicarious képében – egy bődületes PIT-sláger is megérkezik. Nem véletlenül ehhez készült videóklip is…

De ugyanilyen fogós, dallamos a Fragments is, a két és fél perces What Is Sanity?-ben pedig érdekes áthallásokkal találkozunk: a dal a hápogó gitárral úgy indul, mint a Black Sabbath Children of the Grave-je, és úgy folytatódik, mintha hirtelen egy Pink Floyd- vagy Eloy-albumra löktük volna át a képzeletbeli lemezjátszó tűjét…

A másik újdonság, hogy az idei anyag konceptalbum; hogy miről szól, azt néhány napon belül maga Andy meséli majd el nekünk. 🙂 A zenekar egy minden eddiginél monumentálisabb alkotással szeretett volna előrukkolni – ami szerencsére nem az anyag hosszában, mint inkább a koncepció összetettségében, a zene sokszínűségében mutatkozik meg. S hogy tényleg ez-e a PIT eddigi csúcsalkotása, azt az idő fogja eldönteni. Számomra eddig a 2014-es The Apostles of Silence volt az etalon; lehet, hogy most megtörtént a trónfosztás… Mindenesetre, ami ötös, az ötös. Nálam ezért az anyagért is maximális pontszám jár.

A cikk szerzője: Coly 1080 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*