Gondolom, mindenkinek vannak olyan kedvencei, akiken számos másik rajongóval osztozik, és olyanok is, akik „csak az övéi”, akiket rajta kívül nem sokan ismernek. Nekem ilyen külön-bejáratú favoritom a Springfield-i (Massachusetts, Egyesült Államok) Palace in Thunderland, a láthatatlan zenekar. Ők magukat tartják annak, és valóban, úgy tűnik, mintha a kutya nem lenne kíváncsi rájuk. Ha beírom a nevüket az internetes keresőbe, közvetlenül a csapat Facebook-oldala után az én róluk írt cikkemet találom (itt olvasható), és csak utánunk következik az Encyclopaedia Metallum és a különböző zenemegosztó felületek. Más magyar nyelvű anyag nincs is, és angol sem sok.
Pedig a PIT remek muzsikát játszik, magamban a Baroness-, Kylesa-, Black Tusk-vonalon helyezem el őket (nem megfeledkezve a zenekarvezető Andy Beresky másik bandájáról, a Black Pyramid-ról sem), talán azért, mert anno velük is a stonerobixxx.com oldalon találkoztam, plusz ugyanúgy tágítani kívánják a rock/metal határait, mint a fent említett együttesek. A párhuzam itt nagyjából véget is ér, hiszen míg John Dyer Baizley és köre Georgia államban tevékenykedik, Beresky-ék 1500 kilométerrel északabbra merülnek nyakig a pszichedelia kéjesen fortyogó mocsarába.
Zenéjüket ők maguk poszt-stoner metalgaze-ként határozzák meg, amivel nem is kívánnék vitába szállni, hiszen tényleg nehéz definiálni azt, amit hallunk. Legfrissebb lemezükön például a hosszabb lélegzetű, jammelős jellegű, improvizációkból született szerzeményeket rövidebb, merengő, filozofikus témájú (What Is Human?, What Is Sanity?, What Is Reality?), instrumentális darabok kötik össze. A bő 47 percben elhangzó kilenc szerzemény ezzel együtt sem tűnik soknak, nehezen befogadhatónak.
Az anyag vázát a jól eltalált gitárhangzások képezik, amelyek a zúzósabb és a csilingelő tartomány között mozognak. Már a hangszeres megszólalás is egyéni, és ezt még megfejeli Beresky karakteres orgánuma. Csavarodnak, hullámoznak, ismétlődnek, variálódnak a témák, profi, abszolút magabiztos (mondhatnám, de elfogultságnak tűnne, hogy zseniális) a produkció. De hát az eddig megjelent anyagok is azok voltak. Két jelentős különbséget azonban mégis találunk a csapat korábbi alkotásai és a mostani lemez között.
Az egyik a The King of the Empty Aeon relatív slágeressége; mintha Andy-éknek elegük lenne a láthatatlanságból (hallhatatlanságból), és ezúttal szélesebb közönségréteget szeretnének megcélozni dalaikkal. Ez már az albumot nyitó címadó nóta refrénjét hallva is világossá válik, harmadikként pedig – a lendületes, fülbemászó dallamokat, magával ragadó tempót felvonultató Vicarious képében – egy bődületes PIT-sláger is megérkezik. Nem véletlenül ehhez készült videóklip is…
De ugyanilyen fogós, dallamos a Fragments is, a két és fél perces What Is Sanity?-ben pedig érdekes áthallásokkal találkozunk: a dal a hápogó gitárral úgy indul, mint a Black Sabbath Children of the Grave-je, és úgy folytatódik, mintha hirtelen egy Pink Floyd- vagy Eloy-albumra löktük volna át a képzeletbeli lemezjátszó tűjét…
A másik újdonság, hogy az idei anyag konceptalbum; hogy miről szól, azt néhány napon belül maga Andy meséli majd el nekünk. 🙂 A zenekar egy minden eddiginél monumentálisabb alkotással szeretett volna előrukkolni – ami szerencsére nem az anyag hosszában, mint inkább a koncepció összetettségében, a zene sokszínűségében mutatkozik meg. S hogy tényleg ez-e a PIT eddigi csúcsalkotása, azt az idő fogja eldönteni. Számomra eddig a 2014-es The Apostles of Silence volt az etalon; lehet, hogy most megtörtént a trónfosztás… Mindenesetre, ami ötös, az ötös. Nálam ezért az anyagért is maximális pontszám jár.
Leave a Reply